Nyelvédesanyánk

 

 

Nem lehet elég sokszor ismételni a magyar szemléletességét és gyöknyelv voltát. E két tulajdonságban gyökerezik nyelvünk kivételes időtállósága. Az első állítást nevezhetnénk képiségnek is, mert beszédünk során képeket idézünk föl, s vetítünk a velünk társalgók tudatába. Ezért van oly könnyű dolguk a Krúdy Gyuláknak, Weöres Sándoroknak, és ezért küszködnek némely pályatársaik, hogy szövegeiket korszerűen kiszikkasszák.

A magyar beszéd tartalma a hanggal kezdődik, tehát a szavakban megjelenő képek vonásait hangok rajzolják föl. Kézenfekvő Kosztolányi Ilona című versét ide idézni: „Ó az i/ kelleme,/ ó az l/ dallama,/ mint ódon/ballada,/ úgy sóhajt,/ Ilona. // Csupa l,/ csupa i,/ csupa o,/ csupa a,/ csupa tej,/ csupa kéj,/ csupa jaj,/ Ilona.”

Azt hiszem, nem szorulnak magyarázatra a mű hang-képei. Tessék elővenni a verset és elgondolkodni rajta.

A hangok csodáját régi költőink is beépítették műveikbe, mint tette például Kölcsey Ferenc Huszt c. versében. Elég talán az első négy sorra szánni pár gondolatatot. Akit érdekel, utána lapozhat: „Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;/ Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. / Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott / Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.”

Micsoda levert szó a bús! Az ember a búba belemerül, beleesik. Nem csoda, hisz egyebek mellett a bö a bentiség kifejezője. A bú belül van, a lelkünkben, Hamvas szavával „másra át nem ruházható”, mint a kinőtt cipő, magunknak kell tudni elviselni. A következő szót még Kosztolányi is megirigyelhetné: düledékeiden! Mondjuk csak hangosan: dü-le-dé-ke-i-den! Szótagonként inog előre-hátra, miként az omlani készülő fal kövei! Talán egy nyelv sincs a világon, amely képes volna ezt a drámát egyetlen szóba foglalni! A romvára szintén kész dráma: a romló-rontó röaz összetett szó első tagjában és az erőt sugárzó a másodikban! Utána lenge lö-k következnek: szél kele… szele kél… elontott… lebegő – majd megint a fenyegető rö: sír…rémalak… Nos, ezért oly nehéz a magyar irodalmat idegen nyelvekre fordítani. Egy Shelley-típusú költő bizonyára sokat megértene belőle egy mukk magyar tudás nélkül is.

Tehát már maguk a hangok is mintegy jelentés-kezdeményt, képszerűséget sugároznak a szóba. Persze többfélére képesek. A kö hét egyéb jelentéshajlam mellett pl. a keménység, és a hajlás érteményét, az imént említett röaz ismétlődést is. Nem véletlenül, hiszen pergő, ismétlődő nyelvmozgatással formáljuk. Nincs mit csodálnunk, ha a ker, a kör jelentése az, ami. Mióta? Beláthatatlan ideje.

Újabb, anyanyelvünkről készülő könyvem írásakor magam is megdöbbentem, amikor Juliánusz 1235-36-os utazásáról készült beszámolóját, s Rómába küldött beszámolóját újra elolvastam a Volga-Káma vidéki magyarokról. Ebből ezt szokás idézni: „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok.” A magyar Wikipédiában is olvasható. Nem ez a mondat lepett meg, hanem az előtte lévő, amit viszont nem szokás idézni: „Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezésének.” Tehát magyaros vendégszeretettel fogadták, s csöppet sem úgy, mint a vadállatok. „Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták.” Tehát számukra teljesen ismeretlen ügyekről beszélt nekik, de „mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.” Hogyan lehetetett „teljesen magyar a nyelvük”?

Joánnész Málálász, Teophülaktosz Szimokattész és örmény történetírók műveiben őseink ’magyar’ neve királya és állama már a VI. században előfordul a Kaukázus környékén, jóval ezt megelőzőn kellett elvonulniok a Káma vidékéről. Meglehet, hogy a kámai magyarok és Juuliánusz legalább 6-700, de lehet, hogy még több száz éves nyelvi távolságban voltak! Ennek ellenére „teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.” 

Ilyen nyelvi állandóság semelyik ma ismert élő nyelvről nem mondható el! Nem ismétlem a közismert olasz, francia, német, angol, stb. példákat.

Varga Csaba, világhírű rajzfilmesünk figyelt föl először anyanyelvünk különleges szilárdságára. A magyar szókincs titka c. könyvében az angol szavak változékonyságának kifejtése után a körorvos szót hozza példának.

„Ha e szóban a „kör gyök megváltozna, a szó értelmét vesztené (…) Tehát, hogy megváltozhasson a körmös, körmenet, környék, körülbelül, az összes kör-rel kezdődő szót is magával kell húznia, melyekből csak alapesetben 15 oldal van a szótárban. Ez tehát igen jelentős, módosulást fékező tényező. Az angol szóváltoztatás teher nélküli, a magyar szónak azonban tonnákat kell magával vonszolnia.

Változhat a kiejtés, például úgy, hogy az emberek kh, majd g-ként ejtik a kezdő hangot.

Így lehet a kör-ből gör mindegyik szóban. Aztán a néprészek keverednek, miáltal a kiejtési változatok is. Így adódik, hogy hol azt mondjuk, keret, hol azt, hogy köret, a körbül helyett görbül-t, kert helyett gart-ot, kör helyett győr-t, gyűrű-t, gurul helyett gördül-t. Mint látjuk itt is, miközben a kiejtés tereli a szó alakját, a jelentés változatlan marad.

Mert nem kiejtése teszi a szót, hanem a szó által megadott kép.”

Esetünkben a kerekség, a görbülés-hajlás képe.

Tehát a gyökcsaládokat a hangváltozások természetessége, de még inkább a minden hangváltozatra jellemző közös kép fűzi össze. A közös nem azonosságot jelent, mert az említett szavak mind a körösséget idézik lelki szemünk elé, de mind másképp. Ejthetjük a szavakat kapozsváriasan, paolácósan, szögediül, csavarhatjuk a hangokat így meg úgy, a kép marad – mákszemnyit sem tér el a Somogyban látott a Csongrádban, Nógrádban, Klézsén mutatkozótól!

Amikor vércse köröz a galambfészek fölött, ugyanaz a mértani idom képlik meg előttünk, mint amikor hosszútávfutók keringenek a futópályán, vagy a fazekas készíti edényét a korongján. Tehát a gyökök módosulásai új, de a régi képet őrző szavakat eredményeznek. A képek szemléletessé teszik nyelvünket, a magyarul beszélőt pedig szemlélődővé emeli, aki nem csak a fülével figyel a beszédre, hanem a szemével, sőt a többi érzékszervével is. A figy gyök testvér a vigyáz vigy gyökével, az meg az ügyel ügy gyökével. Ezt írja a Czuczor-Fogarasi: „…az ügy bizonyos cselekvési mozgékonyságot igényel: azon hasonló hangú gyökökkel rokonítható, melyek folytonos, vagy élénkebb mozgásra vonatkoznak, mint az üdő és üget szók gyökei üd és üg, – rokon d, g, gy, hangok fölcserélésével, – és vég elemben az űz (= ü-öz) ige. Hogy pedig az ügy szóban az élénk mozgékonyság, és tevékenység alapfogalma rejlik, bizonyítják származékai, u. m. ügyes, ügyetlen, azaz, tehetetlen; ügyekszik, azaz, erejét megfeszítve sürög-forog, iparkodik.”

Az idegenből jött szavak sorsával kapcsolatban ajánlatos elolvasni a CzF. I. 15-17. oldalain található III. Szócsaládosítás c. fejezetet, ami a kar, ker, kor, kör, stb gyökcsaládot és származékait taglalja. Itt olvasható az is, hogy „az idegen nyelvekből kölcsönvett szók egyenes ágon szintén eresztenek családi rajokat, pl. cégér (zeiger) cégéres, stb., de ezek idegen eredete már onnan is gyanítható, hogy oldalági rokonaik nincsenek.” Ily módon a saját és a vendégszavak világosan elkülöníthetők.

Miért nincsenek oldalágak? Mert nincsen képük. Talán lett volna idővel, gondoljunk fontolgat, latogat szavainkra, melyek vendégek, de e gyakorító alakjaikat szinte mutatja a mérlegelő ember kezét amint rakosgatja ide-oda a mérlegen a súlyokat, de a font és a lat, a piaci mérleggel együtt kiment a használatból, mielőtt képük kifejlődött volna.

*

Hanem mi történik, ha elvont jelenségek, pl. ellentétek találkoznak, például a hideg és a meleg? Ha láng kapja meg az ujjunkat, vagy dermesztő vasat érintünk? Azt mondjuk, hú! és leheljük a kezünket: hűtjük és hevítjük! A hideget-meleget egyszerre szállító hangutánzó hú közös képe az egyező hangzás. Hűvös és heves?

Még a ’hőmérsékletváltoztatás’ elvontnak tartott fogalma is képes megképleni a magyarban a hangzók segítségével?Varga Csaba-törvény