Rémmesék

Szokás szerint a diófa kezdte az őszülést a kertben, a kicsi. A nagy, ami alatt a társaság csevegett a gránitasztal körül, pompás zöldben tartotta magát. Nem is lehetett tudni, hogy honnan került alája az a sok száraz levél.

- Bendegúz olyan volt, mint valami különös mágnes - mesélte Barna adjunktus. - Nem a vasat vonzotta, hanem a színes fémeket. Bizony, amerre eljárt, ott eltűntek a rézkilincsek, a közlekedési táblák, a huzalok, a bronztáblák, miegyebek. Tette ezt addig, mígnem élete virágában hirtelen egy még erősebb mágnessel nem találkozott, a halállal. Utolsó szavaival azt kérte a feleségétől, hogy szép temetése legyen: cigányzenekarral, pappal, lélekharanggal.

- Így is történt. A rokonok zokogtak, a zenekar húzta, a pap megrendítően beszélt. Olyan szívbe markolóan, hogy annak is eleredt a könnye, aki eddig tartotta magát. Hanem amikor odaért - Barna adjunktus megtört egy zsenge mogyorót és bekapta.

- Hova, barátom? - kérdezte Szépasszony.

Barna adjunktus komótosan összerágta, kiélvezte a mogyoró ízét, mielőtt lenyelte volna.

- Oda, ahol kitört a kacagás. A pap elsorolta a családot, a megtört szívű szülőket, a kedves gyermekeket, a szerető feleséget, akik mindent megtettek érte, csak egyre nem képesek, hogy a lélekharangot megcsendítsék. Ekkor fölemelte hangját, ujját előre szegezte, neki a koporsónak, s szónoki kérdését az elhunythoz intézte: Tudod-e Bendegúz, hogy miért nem szól érted a harang? Hallgatsz? No, én elárulom. Azért nem, mert két hete ellopták