Rémmesék

A cinkék, a komoly széncinkék, és a bohókás, papasapkás kékcinegék diót csipegettek az ablakpárkányról. Ijedős, ám ugyanakkor kíváncsi arcocskájukat a Szépasszony szalonjában teázgató társaság felé fordították, majd fölkaptak egy diódarabkát, és elhussantak vele. Egy cinkényi bátorság kevés ahhoz, hogy valaki a dióját ennyi ember szeme láttára egye meg.
– A sokaság előtt hajlamosak vagyunk zavarba jönni – kezdte meséjét Édesszájú Lóorvos. – Különösen akkor, amikor a gondolat és a nyelv – aminek foglyai vagyunk – egyszerre alkalmatlan…
– Mire alkalmatlan? – kérdezte Rezesorrú Drámaíró.
– Hm – a Lóorvos elgondolkodott, majd földerült képpel kibökte. – Mindenre.
Rezesorrú Drámaíró súlyosan bólogatott: ez a korválság lényege, ez: a nyelv elvesztése. Édesszájú Lóorvos pedig folytatta. – Történt a falumban egyszer, hajdanában, danában, a szocializmus örökkévalóságának végórája tájékán, hogy meghalt a tanácselnökünk, aki mellesleg a járási munkásőrség helyettes parancsnoka is volt. Így történt, hogy maga a tényleges parancsnok búcsúztatta szegényt a temetőben. Húzta a beszédét, húzta, húzta, s mi egyébért húzta volna: nem tudta befejezni. Mert mit mond ilyenkor egy lelkész? Isten áldjon, Palikám! Találkozunk a boldog föltámadás reményében! Az örök üdvösség fényeskedjék neked! Az ilyen gondolatok és szavak azonban az elvtársakból ideológiai alapon töröltettek. Hanem minden beszédnek véget kell érnie egyszer. Ez sem kerülhette el végzetét. S a munkásőrparancsnok rátekintett a koporsóra, majd kimondta a zárszavakat: Erőt, egészséget, Hamusi elvtárs!