Újság

című iránymutatás a világhálón olvasható. Aláírója nincs, közzétevője az Oktatási Hivatal, vagyis a fő-fő magyar tanhatóság, aminek véleménye a mi központosított rendszerű közoktatásunkban ügydöntő. A Hivatal szövegét idézőjelek közé tettük.
„A magyar nép eredetére elsősorban a nyelvtudomány ad választ, amely a múlt századtól aprólékos munkával derítette fel a magyar nyelv származását és rokoni kapcsolatait.”
Hol maradtak a régészek, a történészek? A néprajz, az embertan, a szociológia és más tudományok művelői? Ki nevezte ki a nyelvészetet múltunk kizárólagos tudójának? Milyen alapon?
Tudjuk, mit hozott ránk 1849-ben a szabadságharc bukása. Véres bosszút és önkényuralmat, Bach-korszakot. Közszájon keringett a fél századdal korábbi híres bon mot: „Amikor Napóleon feltette Talleyrand-nak klasszikussá vált kérdését, hogy mit tegyen a magyarokkal, akkor Talleyrand állítólag így válaszolt: “Vedd el e nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz!”
Hogyan lehet elvenni a múltat? Hisz a múlt, elmúlt, tehát nincsen. Mi maradt belőle?
A magyar nyelv különössége, hogy átitatja a nemzet múltja attól kezdve, hogy hangzóink nagy része jelentéshajlammal bír, miáltal kapcsolatuk szerves jelentést, sőt, platóni képet is alkot… A szavak – akár az erdő – gyökerekből hajtanak, ésszerű és látható rendet alkotnak. A magyar szó ismérve, hogy gyökre épül: 1-3 betű alkotta képecskére. Ez adja a szóhangsúlyt, az alapjelentést, a gyökkapcsolatokból erednek a szócsaládok, azaz a jelentés-összefüggések. Ráadásul minden magyar érti a teljes szókincset. A holnap keletkező szavakat is.
Kezdeti gügyögésünkkel már elsajátítjuk a számok magyaros, vagy ha úgy tetszik, püthagoraszi rendjét. A téridőt egyben látjuk – napkelte, este és a többi mind egyszerre hely és idő, szavaink évezredes jelentéskapcsolatokat őriznek stb. Bővebben olvashatni erről Varga Csaba és e sorok írója idevágó műveiben. E fölismerések igazát nem tudja cáfolni, de nem osztja a hivatalos nyelvészet.
Világos után 1867-ig önkényuralom, sötétség következett – benne a Bach-korszak 1860-ig. Akadémiánk kiürült. Irányítására az eszes Hunfalvy Pál jogász kapott bécsi bizalmat, aki legfőbb föladatának tekintette az akkor készülő Czuczor-Fogarasi Szótár folyamatos gáncsolását, és új, a „magyar nyelv természeti rende” ellen küzdő nyelvésznemzedékek nevelését. Ehhez hozatott magának egy tehetséges nyelvészhallgatót – Joseph Budenzet (1836-92) – Németországból, akit szinte rögtön, már 1861-ben akadémiai levelező taggá tett.
*
„Az, hogy a magyar nyelv is egy a finnugor nyelvek közül, úgy értelmezendő, hogy volt valaha egy nép, mely nagyjában egységes nyelvet beszélt, az úgynevezett finnugor alapnyelvet. Ennek a nagy területen szétszórtan élő népnek nyelvében nyelvjárások keletkeztek, ezek idővel – főleg az egyes csoportok szétszóródásával – annyira eltávolodtak egymástól, hogy külön nyelvekké fejlődtek, melyek között a kölcsönös megértés fokozatosan lehetetlenné vált. A nyelvrokonság tehát annyit jelent, hogy a magyar és a többi finnugor nyelv közös őstől származik, valaha egymással azonosak voltak, a területi szétszóródás következtében eltérő nyelvfejlődés azonban annyira szétválasztotta őket, hogy rokonságukat csak tudományos módszerrel lehet igazolni.”
Létezett egységes ősfinnugor nép? A nyelvjárások erősödése törölte a genetikai rokonságot? 2000-ben a híres Semino vizsgálat arra jutott, hogy nincs genetikai kapcsolat köztünk és a finnugorok közt! Ugyanez az eredménye az 2017-es kutatásnak is. Neparáczki Endre és munkatársai: a karosi honfoglalók temetőiben leltek 41,5 % húnt, 42,7 % skandináv-germánt, 6,7 %-a kaukázusit, 2,2 % szlávot és 6,7 % egyéb európait, valamint egy zsidót, de finnugort mutatóban sem! Tehát mi nem voltunk benne a „valaha egységes nyelvet beszélő népben!”
Ha a nyelvjárások erősödése kihatna a beszélők genetikai állományára, akkor szorgos tanulás után a bantuk svédekké fakulnának, a szöszke dánok majákká barnulnának…
*
„Azt sem árt tudni, hogy az összehasonlító nyelvtudomány itt nem részletezhető bonyolult módszerei, megállapításai, törvényszerűségei körülbelül ugyanolyan szilárdak, mint a természettudomány tételei.”
A természettudománynak ez új. Ott folyamatos „fejlesztő robbanások” hozták el a haladást, s írták át Ptolemaiosz fölfogását Galileiévé, Galileiét Newtonévá, Newtonét Einsteinévé, Einsteinét…
A finnugor népek föntebb említett – több évezredes! – történetéből csak néhány sziklarajz, maradt ránk, nyelvemlék egy mukk sem. A legkorábbi finnugor szövegek a középkor vége felé keletkeztek.
„A finnugor eredet ma szilárd tudományos ténynek számít, amelyet a világ egyetlen nyelvésze sem vitat, noha a közvélemény és a "laikus nyelvészek, történészek" egy része ma is csak kételkedve veszi tudomásul vagy egyenesen elutasítja. A nyelvek kutatása nagyon nagy felkészültséget és szakértelmet igényel, a hozzá nem értő nyelvészkedés az áltudományok körébe tartozik.”
Mindenki, aki legalább újságot olvasgat, tudja, hogy a tudománytörténet szakadatlan, s olykor hajmeresztő változások sorozata. A budapestin kívül eddig csak, khm, enyhén szólva egzotikus akadémiák vésték kőbe, hogy az ő megállapításaik örökösek és cáfolhatatlanok…
Mit ad Isten, éppen a megdönthetőség a tudományosság igazolása! Ez ugyanis azt is jelenti, hogy az állítás egy bizonyos természeti-logikai rendhez tartozik. Ha ezen belül új ismerethez jutunk, kiderül, pl. hogy az atom, a híres ’oszthatatlan’ biz’ tovább bontható, akkor nem gondolatrendőrt hív, hanem ujjong a szakma, s máris kezdődik a proton, az elektron „hámozása”.
*
„A finnugor rokonság tanával szemben sokféle elképzelés élt és él a közvéleményben. Volt, aki a Bibliában fedezett fel tömegével "ősi magyar neveket", később fölmerült az "etruszk rokonság" gondolata, napjainkban a sumer eredet, a sumer-magyar nyelvrokonság elmélete divatos. (…) A régi-új elméletek módszere nem szaktudományos, céljuk elsősorban a "kis magyar nép" számára a lehető legdicsőbb, legrégibb, civilizált ős megtalálása.”
Na és? Az igazság így is, úgy is győz.
*
„Sokféle legenda, néphit él a magyar nép emlékezetében, amely valamilyen módon azt sugallja, hogy a magyar nép a hunok leszármazottja. (…) A 13. században az Árpád-házi királyok is hun-magyar rokonságot írattak maguknak. Mindez azonban csupán irodalmi alkotás, a középkor tudatos találmánya, ami semmivel sem igazolható.
A hunokat Szkítiába vezető csodaszarvas mondája nagyon régi keletű. E történet szerint a hunok a Meótisz (az ókori Azovi-tenger) túlsó partján éltek, vadászaikat egy szarvasünő üldözése csalta át a Meótisz mocsarain.(…) „Hunor és Magor, akik a csodaszarvast űzve jutottak el Szkítiába, és ott a hun és magyar nép ősei lettek.”
*
Az eredetmondák a népi emlékezetkincsei. A világon sehol sem fitymálják őket a helybéli tudósok. A mieink tán lelkiismeretfurdalásból teszik ezt, mert bizony egyedülálló, hogy egy középkori krónikát másfél évszázadig zárt osztályon tartsanak, mígnem bátor hazafiak ki nem csempészik, s külföldön magyarra nem fordíttatják!
Igen, a Tárih-i Üngürüszről, a Magyarok történetéről van szó, amit Vámbéry Ármin a saját pénzén vásárolt a sztambuli ócskapiacon, majd az Akadémiának ajándékozott. Hunfalvy főkönyvtáros pedig kiadta Budenznek, aki földbe döngölő kritikát írt róla! Egy, a közönség számára hozzáférhetetlen történelmi leletről, amit Hunfalvy a zárt osztályra helyeztetett! Ez a hunfalvyzmus.
*
„A 13. század elején élt magyar krónikaszerző, a valószínűleg Párizsban tanult Anonymus ennek alapján tette meg Attilát Árpád ősapjává, holott az Árpádok eredetmondájában még az állt, hogy Árpád apjának, Álmosnak a nemzetség totemállata, a Turul volt az apja (Emese álma). Kézai Simon 13. század végi krónikája is rokonságot, testvériséget vélt felfedezni a magyarok és hunok között annak alapján, hogy Hunor nevét a hun nép nevével azonosította.
Ebben a történetben csak annyi lehet igaz, hogy mind a hun, mind a magyar nép keletről érkezett Európába – a két esemény között mintegy fél évezred telt el -, és talán életmódjuk is mutatott némi hasonlóságot, legalábbis nyugat-európai szemmel nézve. Ezért a nyugatiak később a hunokkal azonosították az avarokat, majd a magyarokat is.”
Ez nem így igaz, hanem máshogy. A források szerint a hunok után avarok alkottak birodalmat a Kárpát-medencében és környékén. Ők magyarul beszéltek és írtak, lásd Környei íjlemez-fölirat (7. sz.), Szarvasi tűtartó-fölirat (8. sz.), Nagyszentmiklósi kincs. Tehát magyarok valának. Rótt hagyatékuk ráadásul a népi írástudás tanúja, gondoljunk az idevágó szólásokra: kiró, fölró, leró, rovott múltú stb. Sőt, mi több! A szarvasi tűtartó bizony nem közönséges varródoboz volt! Hajdani gazdája gyógyító varázsszöveget dúdolt, miközben ruhanemű helyett emberi testet szurkált, hogy szétfoszlassa, kiirtsa belőle a betegség szellemét. A tű használója tehát javas, azaz jó-tevő volt, mai szóval, akupunktúrával gyógyító orvos.
A régészeti leletek szerint az avarok, az ide érkezésük előtti évezredekben az Altáj vidékén időztek, a finnugor ősnép föltételezett életterétől pár ezer kilométerrel délre és keletre. Vajon eljártak hozzájuk hanti tanítók nyelvórákat adni?
*
A magyar regevilágból hiányoznak a finnugor forrásból eredő komolyabb darabok. Inkább fordítva áramolhattak a két nép közt a mesék, legendák: a finnugorok őriznek imitt-amott nyúlfarknyi magyar töredékeket. A Hunor és Magor északi megfelelője ennyi: ketten üldöznek egy szép szarvast. Pór gyalog lábal a hóban, a szárnyas Mós repül. Utol is éri a szarvast, lenyilazza, eszik belőle, majd egy darab húst visz belőle társának. Pór is eljut a döghöz. Tetszik neki a táj, letelepszik. Mós kirepül a történetből. Ennyi.
*
A tények arról szólnak, hogy bő négyezer éve a bronzkori andronovói kultúra fémműves, nagy állattenyésztő népe, a későbbi magyar, találkozott a kőkori életet élő finnugorokkal. Cserélgettek olykor bronzhorgot és bicskát, coboly- meg hermelinprémre, szavak és más nyelvi elemek is kerültek innen oda, majd ki-ki élt tovább a maga kultúrájában.