Újság

Európa, s benne Magyarország a bevándorlás kérdésén rágódik. Az Öreg Kontinens népessége – gazdaságnyelven: munkaereje és vásárlóközönsége – fogy, miközben Ázsiában és Afrikában növekszik a túlnépesedettség s vele a nyomor, tehát óriási tömegek ostromolják az Európai Unió határait. Mi egyelőre kompország vagyunk, de nem sokáig.
Áldás-e vagy átok ez a folyamat?
Amióta államosítottuk a Kárpát-medencét, azóta folyamatosan érkeztek a besenyők, az úzok, a kunok, a jászok és mások. Uralkodóink gyakorta külföldi: különösen lengyel és rusz – szláv- varég testőröket alkalmaztak, azok ugyanis gyökértelenek voltak nálunk, tehát nem kötődtek a főúri érdekcsoportokhoz. De hívtak az országba olasz szőlőmunkásokat, német kőműveseket is. Minderre emlékeztetnek helyneveink is. Az említettek hamar beolvadtak népünkbe, hiszen egyezett a vallásuk, életmódjuk. Nem történt meg ugyanez a kiváltságokkal – elkülönülési jogokkal – fölruházott erdélyi és fölvidéki szászokkal, pozsonyi, fehérvári, a tatárjárás után: a budai zsidókkal, erdélyi vlachokkal. Utóbbiak vallásukat is megtarthatták. A szétszórtabban élő, és sok helyről, több népből érkezett muzulmánok – izmaeliták, kálizok, böszörmények, szerecsenek – szintén jobbára kereskedők voltak, mint a zsidók, de a kálizok határvédelmi szolgálatot is elláttak. A törvények nem üldözték, de igyekeztek vegyesházasságra késztetni őket. Árpádházi királyaink ismerték a kínai titkot, ha úgy tetszik, az élet titkát.
Később a törökök közt is akadt, aki nálunk ragadt, mert a magyarok nem multikultik voltak, hanem valamilyenek. Nyilvánvalóan szellemi és erkölcsi értelemben. Szülőfalumban, Decsen, a Hódoltság után maradtak törökök: Bali ~ Bóli, Kara stb. családnevek tanúsítják. Viselőik buzgó kálomisták lettek. Gondolhatunk a későbbi nemzedékek „jött” magyarjaira is.
Lin ju tang írja, hogy Kínát történelme során sokszor elfoglalták különféle „barbárok”, akik sosem tudták megváltoztatni az országot, mert „bekívánkoztak a családba, részt kértek a halhatatlanság folyamatában azzal a gyönyörűséges érzéssel, hogy az ember tulajdonképpen nem hal meg, hanem tovább él a családi élet hatalmas folyamatában.” (Mi kínaiak) A kínai vallásban kevés a metafizika, a hittétel, jobbára őstisztelet. Állítólag Konfuciusz tömérdek ivadéka a mai napig égeti a papírpénzt a házioltárnál a két és félezer év óta élt ősök emlékére. A Konfuciusz üldöztetéseket is átvészelték.
Tehát a nép szellemileg, azaz lényegében vallásából, nyelvében és családjaiban él.
Európa, a kereszténység első otthona, önmaga ellen fordult. Az utóbbi félezer évben számtalan vallás- és családüldöző eszmét meg mozgalmat talált ki, melyeket rettenetes vérfürdők és szellemi elsötétítések kíséretében rendszeresen önmagára szabadított. Elég talán a kommunizmust, a nácizmust, a kapitalizmust, azaz a pénzizmust említeni. „A kapitalizmus, a legjobb fogamzásgátló..." (Martin Wattenberg) jóvoltából megszületett világtörténet legsilányabb embere, a fogyasztói hülye, az Istentől és embertől való elfordulás démona, aki az uborkák görbületénél, vagy a baromfiak helyigényénél magasabb értéket elképzelni sem tud.
Képzeljük magunkat fiatal arabnak, aki Európába lépve kap valami szerény állást, megszállhat hazája- meg a hitbéliek között, majd tájékozódik. Figyeli a tévében új hona szellemi kínálatát: a bébihorrort, a természeti rémfilmeket, a szórakoztató halálipart, a demokrácia hirdetését és kinyiffantását a tőzsdén. A multikulti „forradalmat”, a közoktatás lebutítását, az üres templomokat meg a bomló családokat, a technika száguldását, részegeket meg a narkósokat, vagy éppen a lassan kötelezővé váló egyneműek közti „házasságot.” A nép tervszerű csőcselékesítését.
Kihez, mihez csatlakozzék? Maradjon, aki volt, vagy szegődjön a majmok népe, a „bender log” Kipling) hebdo, azaz ’e heti’ gúnykacaj civilizációjához?