Újság

A világ elfogyasztói társadalom mai, túlérett állapotában szinte minden testi igény kielégülhet, bármennyire nyersek és önzők a kívánságok.
Régi tapasztalat, hogy az önző rendszerint elvadul, mert önmagát tekinti a mindenség középpontjának, következésképpen, ami nem ő, vagy élesebben: nem az övé, az vagy megkaparintandó bármi áron, vagy szemétre vele! A „nem-enyém” világgal szemben egyre otrombább és durvább lesz, akár még a megszerzésére, akár már az elvetésére törekszik.
Ez nem európai jelenség. Jó példa erre az ún. migránsok, helyesebben és értékítélet nélkül: a beáramlók viselkedése. Nem tesznek egyebet, mint követik az itteni élettechnikát, mintát, amibe már odahaza belekóstoltak, természetesen a maguk külsőségei szerint.
A gazdaságkori homo ateista járhat olykor templomba, végezhet imákat, lehet egyházközségi elöljáró. Hanem a világ teljességét, a mennyel együtt, szóval, tettel, vagy jogászi kifejezéssel: ráutaló magatartásával nem-létezőnek tekinti! Miért? Az ok napnál világosabb: aki életét önmaga hízlalására fordítja, annak számára aljas és gyilkos támadás minden olyasminek a léte, mi több, virulása, amit ő nem kaparinthat meg. Abból ő ki van zárva. Rég nem gondolja, hogy a kirekesztést személyesen határozta el és hajtotta végre – mégpedig Istentől kapott szabad akaratából! Ajaj! Márpedig a szabad akaraton kívül valamennyi isteni tulajdonságot, képességet és erőt csakis önzésünk lebontásával érhetjük el. Miként Jézus tette:„Ő, isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez."(Fil, 2,6)
Az önző szarkaként retteg a kiüresítéstől. Folyton töltekezne. Közben védelmezi a sok csillogó semmit, amit élete során fészkébe hordott, és kitartó önfegyelemmel rászedte magát arra, hogy azt tartsa értéknek és valóságnak, ami nincs.
Az én-ző hangoztatja az ún. nagy szavakat, ám alapállása elvileg kizárja, hogy a létnek, a társadalomnak, a kultúrának, vagy bárminek lehessen fontosabb célja, értelme, törekvése, azaz központja őrajta kívül. Ilyenformán a gazdaságkori emberiség már gondolatrendőrség nélkül sem képes társadalom alkotásra, ahhoz ugyanis szerető társak kellenek. Az ilyenek félreeső ember-szigetekre szorultak.
Ismét a beáramlókra gondolva az eddigi tapasztalatok zöme szerint az érkező üldözöttek és üldözők elsöprő többsége fütyül az európai bennszülöttek életrendjére, s mélységesen lenézi őket. Még igazuk is lehet számos kérdésben… Nagyjából ugyanúgy gondolkodnak – elsősorban iszlám körülmetéltségük alapján – miként hajdan a megkeresztelt európai gyarmatosítók Afrikában, Amerikában, Indiában és másutt. Mindenütt.
Kölcsönkenyér visszajár?
A beáramlók leginkább csatlakozni kívánnak a helyi én-ek, barbik világ-elfogyasztói hordájához. Tudják-e, hogy az mivel jár? Szeretnék-e például az európai kultúremberek nyomán a frissen fölbocsátott eszme-divatok és ideológiák léggömbjeit kergetni? Izgatja-e őket a bölcsességmentesség? No, jó, most muzulmánok, de ha megismerik a nyelvet, iskolákat végeznek, újságot olvasnak, tévéznek, akkor majd vonzzák-e őket a futószagon nevelt mai kicsi voltaire-ek, marxok, hitlerek, sartre-ok? Rákapnak-e a zene helyére léptetett zajra, meg a rémfilmekre, a pornóra? A piára és a narkóra? Az ateizmusra?
Emberként természetesen bírják az egyetemes tudást az igazságról, a megszámlált földi napokról, ám vajon mikor lesznek készek üldözni a szépet, a jót, az igazat, a közösséget – másképpen szólva a kereszténységet? No, nem úgy, ahogy régebben, hanem bennszülött természetességgel…
Beilleszkedés közben bizonyára harsogják majd ők is a szabadság-reklámdumát, de mikor érzik meg torkukon a polkorrekt újbeszél (Orwell) nyelv pórázának szorítását?Majd csak akkor, ha vérükké válik a bennszülöttek véleménye: „a háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő?”
Hanem az ember mindenkor ember: leglefokozottabb állapotában, a dolgok szintjére lenyomott termelő-fogyasztóvá silányított véglényként is ember, mert lelkétől megfoszthatatlan. Bármikor fölébredhet, és erőre kaphat. A lélek hasonlít a magyar nyelvre, amennyiben mindenkor teljes tudásával áll értője és szeretője rendelkezésére. Legyen az gyermek, dadogós vagy bűneiben vergődő szolga, aki már levegőt is parancsra vesz, és rabságát trendinek hívja.