Újság

– Hogy mi volna a csoda? – fordította vissza kérdésemet Mihály bácsi. – A csoda, számomra a legnagyobb csoda az, hogy élek. És ezt a kérdést föl tudom tenni magamnak, tanítóimnak, családomnak, papomnak, és újra magamnak… Mégpedig úgy, hogy belegondolok abba az örömbe, amit az élet jelent nekem. Bármikor visszautazhatok gyermekkoromba, fölidézhetem édesanyámat, testvéremet, rengeteg társamat, akik velem együtt rótták útjukat, és – hála Istennek – sokan róják ma is, különösen feleségem, gyerekeim, unokáim, barátaim – föl se tudom sorolni őket. Mert valamennyien csodák, eleven és drágalátos csodák! Olyan különösek, amilyeneket senki emberfia nem tudna kitalálni, utánozni pedig még kevésbé.
A végére hagytam, de velük kellett volna kezdeni: hálás vagyok betegségeimért, szenvedéseimért, munkahelyi és egyéb bukásaimért, sőt, kirúgtattatásaimért.
Szóval a múltba révedt, de nem hagyta abba, csak másfelé fordította tekintetét.
– Igazából a gazdaságkori emberiségnek és a tudománynak az egyetlen kérdése az élet, az életkeletkezése.
– A pénzcsináláson kívül – tettem hozzá óvatosan.
Mihály bácsi folytatta.
– Nem véletlen, hogy pogány korunk oly bőszen, és semmi költséget nem kímélve hadakozik az élet csodája ellen. Fiatal koromban a rádió bemondta, az összes újság megírta, hogy egy szovjet tudósnő, bizonyos Olga Lepesinszkája élettelenből élő sejtet hozott létre, amiért Lenin rendet is kapott, de a turpisság bizony kiderült. Állítólag élő sejtet rombolt szét laboratóriumi villámmal, majd a fölvételt fordítva játszotta le. Hogy így történt-e vagy más csalafintaságot alkalmazott, mellékes. Lényeg az, hogy az élet csodáját se neki, se magának a nagy Szovjetuniónak sem sikerült bemocskolnia. Másnak sem ezen a kerek, szép világon.
Nem is lehet, mert a csoda már ilyen.
– Milyen? – kérdeztem.
Elmosolyodott, merengett egy kicsit.
– Lágy, édes, bársonyos? Vagy nesztelen és észlelhetetlen? „Hited meggyógyított” – mondta az Úr a vérfolyásos asszonynak, a leprásnak, a vaknak. Nem történt semmi látható, fogható, orvosi műszerekkel nyomon követhető, csak annyi, hogy az addig rosszul működő sejtek egy szempillantás alatt rendbejöttek… vagy nem.
– Kicserélődtek?
– Ki tudja, ki sejti? Nincs jó szó. Ki intézkedett? Hitünk csodákra képes? Tényleg hegyeket mozgat? – Akadozott, elhallgatott egy időre, majd folytatta. – Az is meglehet, hogy például a vak elsorvadt szemidegei helyén vadonatújak keletkeztek. A sorvadtakból, vagy a semmiből. Megtört az, amire Lepesinszkája és mai társai nem voltak és nem lesznek képesek.
Ezért nincs szó a csoda lényegére. A szó ugyan leheletfinom képződmény, mégis sokkalta testesebb a hitnél és Isten áldásánál, mint amennyivel a bálna köpcösebb a szúnyognál. A csoda a hídmérlegen a semminél is kevesebbet nyomna, mégis több a földkerekségnél.
Más dimenzió.
– Ez mit jelent?
– Nem tudom – felelte, majd kis szünet után folytatta. – Gyakran a köznapi ember élő hitének és Mindenható jóságának közös műve a csoda. Lehetne külön az Úré is, mint történt az például a teremtésnél, ahol jelen sem voltunk az első öt napon. Bizonyára ma is történnek ilyen csodák. Olyanok, amelyekről sosem szerzünk tudomást, mert nélkülünk, mintegy a hátunk mögött történnek. Például az, amelyik a szareptai özvegy szuszékjában történt: három és fél évig nem fogyott ki belőle a liszt, amíg az éhínség tartott. Fontos apróság: soha nem keletkezett a szuszékban fölösleg!
– Miért?
Mihály bácsi vállat vont.
– Nem tudom. Senki, ha próbálta volna, maga Illés próféta sem tudta volna megfejteni a szuszékban szaporodó liszt titkát.
Megkockáztattam: – Talán azért nem telt meg soha a szuszék, nehogy az özvegy aranyért árulja a piacon?
– A rejtett, vagy ha úgy tetszik, a tapintatos csodák közé tartozott az a názáreti eset, amikor falubélijei meg akarták ölni a Messiást a zsinagógájukban mondott beszéde miatt. Ezért „kiűzték Jézust a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.” Ízlelgessük a kifejezést: „áthaladt köztük!” Egyedül Isten képes ilyen tapintatra! Nem tuszkolódott, lökdösődött, furakodott, nem is hívta Mihály arkangyalt, hogy csapjon szét az ölni vágyók között.
– Nem tudjuk miként történt, de egy biztos: a dühöngő, vérszomjas tömeg észre sem vette, hogy nincs, kit lelökjön a szakadékba! „Áthaladt közöttük.” Ennyi történt. A názáreti zsidók nem kerültek újabb lelki kalamajkába, mert Isten tapintatos. Sosem erőszakos, nem akar megbotránkoztatni senkit. Mégpedig azért, hogy a csoda részese, itt elszenvedője meg ne botránkozzék, hiszen az események az ő legszentebbnek vélt szándéka ellenére zajlottak. Hogy ne terhelje újabb bűn a lelkét, sőt, tanuljon az esetből, ő maga jöjjön rá az események lényegére. Valami ilyesmi a mi gyönyörű szavunknak, a tapintatnak az értelme. A tap gyökben benne van az érintés, a testi, a meghitt emberi kapcsolat, de hiányzik belőle az erő, a durvaság.
– Az Úr a legtapintatosabb a világon, – kottyantottam közbe, öreg barátom pedig lendületesen folytatta.
– A csodálatos kenyérszaporítás csodájának folyamatába senki se lát bele, senki sem észleli, hogy az öt kenyér megsokszorozódna. Ki tudja, hogyan s mint, de végül jutott mindenkinek elegendő, sőt, nem csak jutott, maradt is, több, mint amennyi a vacsora előtt volt. Mielőtt föltámasztaná a zsinagógai elöljáró leányát, azt mondja, hogy „nem halt meg”. Szeretné ugyanis elkerülni, hogy a csoda miatt higgyenek az emberek, mert a csodaváró leginkább szalmaláng hitre jut. Azt szeretné, hogy a szemtanúk lelki tanúk legyenek! Forgassák, érleljék elméjükben, lelkükben az eseményeket, és saját, személyes, átélt hitre jussanak.
– Mi volna az átélt hit?
– A jó, szép, igaz és szerető Isten utáni vágyakozás öröme. Egy szóval az istenszerelem.