Újság

A fölfedezések kora óta, amikor egyáltalán érintkezésbe léptek és tudomást szereztek egymásról a Föld népei, Európa rögtön a bolygó ura lett. Ez természetesen bonyolult áttételeken keresztül érvényesült, hiszen a portugálok és a spanyolok, majd az angolok és más hajósnépek gyarmatszerzései, a belháborúk állandóan változtatták az erőviszonyokat.
Mindeközben a kereszt jelét viselő Európa óriási veszteségeket szenvedett. Világszerte erkölcsieket, hisz a kereszt alatt mindenütt rabló gyarmatosítóként lépett föl.Ugyanakkor elpusztultak a dél-európai és közel-keleti keresztény kultúrák és országok. Bizánc előbb területeit vesztette el, majd összeomlott. 1541, Buda cseles elfoglalása után, Magyarország zöme is muszlim iga alá került. Hajszálra ez folyik ma Nyugat-Európában…Óriási változást jelentett a reformáció, más szóval a korábban egységes nyugati keresztény szellemiség fölbomlása, majd a részek szembefordulása: vallásháborúk. Ugyanakkor – mintegy mellékesen – megtörtént a kamat legalizálása, más szóval a Pénz trónra ültetése, és ezzel Gazdaságkor kibontakozása és Európának az immár önnemző pénz általi bekebelezése. Ez persze akkoriban sem nem mondatott ki: sutyiban lett az újvilágrend alapja. Mi is? Egy kitaláció? A valótlanságból gyúrt kamat? De csitt! Ezt nem mindenki értheti…
A Kősziklára épített kereszténység népei lassan, de biztosan szellemtelenedtek. Koronatanúnk a művészet, ami akkor is igazat mond, amikor rabszolga a hazugsággyárban.
A Nagy Reform első lépése volt az ún. reneissance. Mi született újjá? A nyilvánosság számára az antik szellem, kultúra, tudomány és művészet – valójában az újkor szellemi ürességét leplező elterelő kulturális hadművelet zajlott. Mélyére a legnagyobb kortársak sem láttak le.
Pár éve a vatikáni teremőrők eltűrték, hogy nyomorékként egy délelőttöt tölthessek feleségemmel a Sixtusi Kápolnában. Meg akartam győződni arról, hogy: valóban igaz-e, ami igaz? Amit fényképeken már százszor láttam: tényleg azonos-e a testkaraktere az Atyának és a Fiúnak, az ördögnek, a prófétáknak meg a kárhozottaknak, egyszóval mindenkinek? II. Gyula pápa (1503-1513) valóban szellem nélküli, egyenszabású testi világot teremtetett Michelangeloval? Dávid, a Pieta és más szent élmények kiválasztott látója mintegy a reánk várót festette a sixtusi falakra? Az európai ember el fogja veszteni személyiségét? Csapongó, divatszél űzte fityfirittyé aszik. Testét kigyúrhatja, de lelke, értelme, hite mind elsorvad, akár az államalkotó rovaroké…
Mihály arkangyal hadosztályszám vetett be művészeket: megjelent a színház, az opera, a balett, a regény, a film, a vers, ámde Shakespeare, Dosztojevszkij, Csontváry, Weöres, Fellini éa társaik örülhetnek, ha manapság színező-adalékok lehetnek az izmusgyárak betonkeverőiben…
A reneszánsz még csak kacérkodott a pokollal, ám az ellenreformáció művészete, a barokk, már üvöltve hirdette, hogy Isten is rút, ezért kell szobrát csicsázni, arannyal kenni…
A művészet, a családi élet, a munka, az ünnep istentisztelet-jellege megszűnt. A Czuczor-Fogarasi szerint: „Minthogy az(…) ünnepek lelki üdvünk előmozdítása, üdvös cselekedetek gyakorlása végett rendeltettek: innen legokszerűbbnek látszik, hogy az ünnep az üd és nap elemekből van öszvetéve. A székelyeknél: innap, innapol (Kriza J.) A régieknél az id igen gyakran található. „Nagy jeles innepeken, mint husvét napján.“ Peer, cod. 110. 1. „Közel vala paska, zsidóknak idnepek napja.“ Döbrentei cod. 311. 1. üdnep; üdös nap.“
A gazdaságkori fordulat során eltűnt az európai ünnepek kétharmada, maradtak a vasár/vásár/napok, egy-két politikai ünnep, meg a főünnepek egy-egy napja. Ezen idők lényege, szent-nap volta mára feledésbe merült. Az üdvterv füstbe ment? A múlt században új jelzővel bejött a szabad szombat…Az lett szabad, nem az ember, akiért vó’na! Nincsen többé szent idő, szent cselekmény, senki sem éreztheti magát megszenteltnek.
A régi embert a Szent gyűjtötte össze az ünnepre, a szent napra. Vagy éppen hetekre. Ezért a Karácsony hajdan Vízkeresztig tartott és a Húsvétot negyven napi szent idő, a Nagyböjt előzte meg, s a Föltámadás utáni ünnepszakasz csak egy héttel később, Fehérvasárnap zárult. A vallási korszak utáni hatalmak nem csupán a korábbi egyházi javakat marták el: az embereket, a lelkeket és az idejüket is. Ahogy ezek magánosodtak, mi úgy magányosodtunk. Lám, mire képes a magyarban egy betű!
A demokrácia, a közösségi társadalom helyett versenytársadalom keletkezett. Mindenki küzd mindenkivel. Mi, emberek, dolgok lettünk, munkaerő-áruk, fogyasztók, amiket sikereik minősítenek, mégpedig Gazdaságkor kijelölte versenypályákon.
Hajdan művészetünk különböztetett meg összes lénytársunktól. Ennek vége. Általánosítható jelképünk legyen Marcel Duchamp vécécsészéjének (1917) irodalmi, zenei, festői stb. megéneklése. A művészeti piac pezseg. Az elmélet-írók óránként ezer új budiológiát termelnek, a közönség tolong a Képcsarnokok kapujában, s nyomja kifele a gyöngébbekből az avítt tegnapi anyagokat. Az Akadémiák és a világlapok alig győzik fölkenni az ügyeletes zseniket. Micsoda pofátlanság e csoda-helyzetet atomizáltságnak hívni? Hisz lám, ma már minden művészet és mindenki művész, aki tükrébe hány!
Szétesésnek nevezni a fejlődést? Vakságnak az éleslátást? Nem ismerni föl a jövő útját, a korszakos bölcsességet a fiúk meg a lányok összetévesztésében? Elmeroggyanásnak tartani az Európa elfoglalására küldött iszlám erők behívását? Bizalmatlankodni választhatatlan bírákból álló választott bíróságok iránt? Kétségbe vonni szemkilövető politikusok és pártok demokratikus voltát, s bírálni nagybani sikkasztásaikat? Millió tanú van rá, hogy ők nem Pityi Pál szemét lövették ki, hanem akárkiét! Az ő szemükben senkinek a szeme nem lehet kivétel, ahogy a Kolontár-környékére eresztődött vörösiszap sem válogatott áldozatai között! Aki ezernyi lecke után sem tudja, mi fán terem a szocialista demokratizmus, tőlük megtanulhatja.