Újság

Nemzettársaink között magasra dugta fejét a címadó honfi. Gondolom, hogy csakis így történhetett, mert a zsiráfnyakú közélet-keverő nem lehet mai gyerek, tán száz, vagy már százezer éve is létezhet, keverhet- zagyválhat és lézenghet közöttünk, csak éppen sosem jut eszünkbe az igazi neve. Mert az valahogy kipottyant az emlékezetünkből. Ugyan hívhatnák légrontónak, vízpiszkolónak, közéleti-bilikeverőnek, de nekünk, nem neki, nekünk, ki tudja, miért, sűrűn nem jutnak eszünkbe a megfelelő szavak.
Ez igen gyakori fogyatékosságunk. Néha még akkor is megbicsaklik az emlékezőkénk, ha okosok próbálunk lenni, és jó előre kigondoljuk a megfelelő mondandónkat, szövegkörnyezetet is csokrozunk köréje, aztán semmi. Ez a vége, mindig a semmi. Folyton a böszme, puffadt semmi, ami éppen akkora, mint Eurázsia, sőt, még annál is sokkal kiterjedtebb, mégis képes átbuggyanni egy négylikú gatyagomb középső furatán.
No, hajszálra ilyen, fikarcnyira se különbözik tőle a hemzsegő nyálmagyar sem. Természetesen nem belsőleg, minéműségét ugyanis nem árulja el a világ kincséért sem, sőt, bensőleg sem, mert úgy ismeri önmagát, hogy rajta ne keressék, neki ugyan nincsen lelke – honnan is lehetne? Lélek a szupermarkecekben sehol sem kapható, még árleszállításkor sem. Utána lehet járni. Mindettől függetlenül, ha éppen nincs is lélek a hűtőben, belsőség azért bőven akad odabent: gyomor, máj, vese, hogy legyen, ami – tetszenek érteni – ügyesen elfoglalja a lélek helyét, s vele együtt a szívét is, – amire a mai célszerű világban úgyse nincsen különösebb szükség.
Hanem a lötyögés bizonytalanná teszi a járást: a láb és a gyomor meg a különféle, besuttyankodott anyagok hetyke lögybölődésétől ide rándul, oda zuttyan, mind veszettül ráncigálja a jóhiszemű mászkálót, aki végül kénytelen engedni a természet hőbörgésének, meg a gravitáció alattomos csábításának…
Persze az édesnek mondott anyaföldön hasalva sem lel nyugalmat.
Az is lehet, hogy ennél sokkal többre vágyik, mert ilyen az alaptermészete.
Az anyaföld pedig rég nem édes. Különösen azóta nem, amióta lebetonozták, ahol csak tehették, mert ez a világ új rendje, a fejlődés útja, aminek sosincs vége.
Mi tagadás, a simának készült betonjárda előbb rücskösre kopott, majd hepe-hupásra töredezett, a sima kavicsok kiszökdöstek belőle, ma már szinte csak az apró gödreibe tapadt sár tartja össze.
Minek is?