Újság

A magyar ember mindig igyekszik hinni a szabadságban. Harcol érte. A művészféle a cenzúrát tartja fő ellenségének. Hamvas Béla pl. ajánlatot tett Lukács Györgynek a negyvenes években, hogy szívesen szerkesztene vele közös könyvsorozatot, melyben mellőzött gondolkodók műveit bocsátanák a közönség elé. Lukács Gyuri bácsi szedné össze a balosokat, Béla bácsi a többit. Hamvas a cél érdekében még a Kommunista Pártba is belelépett. A gyermeteg kísérlet elején Hamvast rögtön B-listázták a Fővárosi Könyvtárban (ma: Főv. Szabó Ervin Könyvtár), ami a kirúgás mellett a korábbi nyugdíjévek elvesztését is magával vonta. Ekkor váltotta ki Béla bácsi a földműves igazolványt, s próbált két keze munkájából megélni.
Mondani se kell, hogy nem sikerült neki. Mindenesetre a Karnevál és más remekművek mellett e korszak gyümölcse a Jóisten uzsonnája című pompás beszélykéje, ami Juhász Ferenc Aczél Györgyhöz fűződő jó kapcsolatának köszönhetően végre megjelenhetett az Új Írásban 1976-ban, alkotója halála után nyolc évvel…
A cenzúra Gazdaságkor minden rendszerének velejárója. 1948 után Kodolányi, Várkonyi csak a fiókjának írhatott, Egry József csupán a Balaton partján festegethetett, Weöres egyedül gyerekverset közölhetett. Szerénytelenségem első irodalmi kísérletét, a Simon c. egyfelvonásost, hét ízben tiltották be; Pécsett, Keszthelyen és Szegeden próbálkoztak előadásával különböző egyetemek színjátszói 1963-ban. Hősét ugyanis nem lehetett megölni…
A cenzor ikerpárja a műiparos, aki sikerre vágyik, egyetlen élete dicsőségére. Innen a benső megfelelési kényszere, hogy tessék a pillanatnyi korízlésnek, hatalomnak, pénznek. Ő és cenzora együtt utálja a szépséget.
Az igazi mesterek: Weöres, Bari, Bocz Gyula, Lázár Ervin, Nagy Gáspár, Utassy József, Sára Sándor és mások megalkuvás nélkül dolgoztak ’90 előtt és utána is. Pártkapcsolataik, ha voltak, nem számítottak. Utódaik így élnek ma is. Aki nem tudja, ki volt Bocz, menjen el Felsőegerszegre, és nézze meg Áldott Madonnáját!
Aki Bari Károlyt nem ismeri, az olvassa el A némaság könyvét!
A magyar művészek annakidején becsületesen megörökítették a kommunista sanyargatást és kizsákmányolást, a hazugságbeszédet, a forradalmat, Jan Palachot – vagyis a kort, amit a sors rájuk mért. Ha a neveletlen hatalom, vagy a tudatlan ítész nem ismeri föl az igazságot, magára vessen.
Rádió és Televízió tényleg vitte tovább – egyszerűsítve – a ballib kultúripart, a nyihogó, makogó, nyelvünket rongáló munkatársakat. Teszi ma is. Tisztelet a bátor kivételeknek.
Mégis megszületett a Hitel, az Igen, a Duna tv. és számos más kulturális műhely, aztán vagy elsorvadtak, vagy megjelent a szerkesztőségben valaki, aki cenzori ónjával kihúzta az alkotókat – lehettek bár akadémikusok, még oly híres művészek. Azt se mondta nekik, hogy csá! Így maradt mára a Világ Legjobb Kulturális Televíziójából (1999) egy üres irodaház és egy még üresebb logó…
Így tűnt el a „közszolgálatból” a hang- és tévéjáték, a színházi közvetítés, a képzőművészet, még szerencse, hogy született néhány kampányszerű jó műsor. Pl. Virtuózok…
Az ónosok – természetesen, a mieink valának. Ennek fő oka, hogy a kereszténységre és anyanyelvünkre épülő, s onnan táplálkozó kultúránk nagyrészt ismeretlen a bennszülött ónosok előtt.
Holmi érdekek után kapkodnak értékek helyett, mintha csak a zöngés d és a zöngétlen t csereberéjéről volna szó!
Helyes volna közös gondolkodásunkba bevonni hitvalló néprajzosokat, táncosokat, zenészeket – mind az! A népi kultúra ugyanis nálunk még él, miközben nyugaton kihalt a szakirodalom izmusodásával – „fejlődésével” együtt.
Közismert, hogy a modernitás óta az elmélet megelőzi az alkotást: kötelező a kultúráról a pillanatnyilag legdivatosabb izmus tolvajnyelvén beszélni. „Amíg elméletet nem ismerek, képet sem látok!” (Hilton Kramer) Persze, mi sem vennénk észre az utcai lomok között a híres művész méregdrága alkotását, ha az installáció nélkül mutatkozna…
Szerencsés nép vagyunk! Amilyen pompásan bírtuk becsukott lélekkel tűrni Lukács és Aczél idejében a szocreál csodáit, ugyanúgy elvagyunk a posztmodern és a semmivel vemhes utódai nélkül.