Újság

 

 

A Kossuth téren első pillantásra többségben látszottak lenni az ORBAN OFF LINE jellegű táblák, ami arra utalt, hogy a szervezők elsősorban nem a karcagi, vagy az óbudai érdeklődőket akarták megszólítani, hanem a világ távolabbi sarkába üzentek…

A színpadon nem láttam hivatásos politikust. A szónokok jobbára huszonéves fiatalok voltak, meg egy tanárnő, egy olajszőkítés-ügyi(?) szakértő és derék Horváth András, volt adóhivatali munkatárs, aki előállt a NAV-nál uralkodó korrupciós ügyek történetével. Ő arról nevezetes, hogy ugyanannyit mond el és tud(?) az állítólagos ügyekről, mint az ideiglenesen hazánkban tartózkodó amerikai ügyvivő. A legnagyobb sikert a norvég-magyar barátságért való lobbizásával aratta, amelynek pillérévé azt a hazugságot tette, hogy a világhírű győri női kézilabdacsapat magyar-norvég vegyescsapat. A tömegnek persze tetszett, mert fogalma sem volt, hogy kik játszanak Görbiczék együttesében. Négy-öt külföldi között két norvég.

Nem lett belőle baj, mert a közönségnek, sőt, szónokok túlnyomó többségének sem volt Horváthnál több sejtelme a győri kézisekről, talán csak annyika, amennyike a magyar történelemről, a kommunizmus hagyatékáról, Gazdaságkor demokrácia nevezetű politikai hancúrdájáról, a különféle pártok kormányzásáról. Például a tüntetőkkel kapcsolatos viselkedésükről, a korrupció alakításában játszott szerepükről, vagy éppen arról, hogy 2014-ig éppen fele-fele ideig vezették az országot kereszténydemokrata és szocialista-liberális kormányok. Arról aztán végképp nem, hogy az Antall-Boross kormányzás alatt úgy-ahogy javulni kezdő hajónk a szoci-liberális kétharmad alatt hamarosan csak a Bokros csomag rettentő megszorításaival lett evickélő képes. Az első Orbán kormány alatt gyűjtött közjavak fenekére 92-ben a Medgyessy-kormány vert az elviselhetőnél nagyobbat. Magától Öszödi Böszmétől tudunk a fenyegető államcsődről, meg arról, hogy a kormányzást csak a szüntelen hazugságokkal tudták „visszahozni”.

A szónoklatok kísértetiesen hasonlítottak az ötven évvel ezelőtti béketüntetések beszédeihez harsányságban, laposságban és erkölcsi silányságban. A színpadon ordítozók akkor is, most is megrendelésre dagasztották ereiket, és egyazon szellemi dögkútból vették szövegmintáikat. Egy hivatásos közéleti hölgy például a rombolás megengedhetőségét hirdette, miként a hajdani szocialista erkölcstankönyv az orvosegyetemen az anyagyilkosságét: szabad, ha a mama osztályellenség…

A mikrofonba varázsigéket harsogtak: a kormányban mindenki tolvaj, korrupt, az összes politikus húzzon el a világ végére, és még azon is túl! Az egész 25 évet le kell váltani, az egész rendszert, az egész korszakot, tán még a világot is, de mindenekelőtt Orbán Viktort. EU-vitákból is tudjuk, hogy ő a főellenség. A pártsemlegesség jegyében a téren véletlenül sem jelent meg baloldali politikust és pártot bíráló plakát, s nem hangzott el ilyen hang sem.

Viszont zengett a „Mocskos Hír-tévé!’ amikor ennek a csatornának a munkatársára irányultak fölvevőgépek. A sajtószabadság védelmében még csikket is dobtak az egyik hírtévés operatőr gallérja mögé. Ugyanígy föl- fölharsantak Fideszt gyalázó elfogulatlan rigmusok is.

Negyven év során tömérdek tüntetésen vettem részt, de ilyen agy- és szívzavart egyiken nem tapasztaltam. Mindenütt fölbukkantak betegek, megszállottak, kétségbeesett elhagyatottak, akik világgá kiáltották panaszaikat. Akár a mai szemétlevél-küldők, akik szörnyű íráshibákkal terjesztik a világ csúcstechnikáit hüvelygomba és hajhullás ellen. Pár fillér reményében.

Úgy éreztem magam tegnap éjszaka, mintha visszapörgött volna az idő, s ott nyüzsögne körülöttem a múlt századi szellemi és testi hazáját vesztett ifjúság, amely persze szabadságért meg művészi és politikai forradalmakért kiáltott, de lelke mélyén a Parancsért esengett. Mondja már meg valaki… A mennyet üresnek érezte, s oda látta a kor fiait, a lenineket, a hitlereket, a rócsildokat, a haladás, divat, a művészet, az eszmék diktátorait, a pénzben jól kifejezhető sikamlós Semmit. Szabadságot üvöltött, de ez kórusban szolgaságnak hangzott, s hangzik máig, Gazdaságkor alapelvei szerint. Ha valami a világ legnagyobb tulajdonosainak, s magának a Pénznek tetszik, az jó. A kapitalizmus magyarán pénzizmus. Ez a veszedelmes a magyarokban: nyelvük magyaráz! A Pénz pedig sem nem demokrata, sem nem esztéta, nem is humanista, azaz nem emberista. Mitől is lenne az? Mi érdekes a szépségben, ha a rémipar többet hoz a konyhára? Például napjaink egyik varázsigéje, a korrupció, önmagában semleges. Ha a Diktátoroknak/Pénznek jó, akkor mehet, például a luxemburgi sok ezer milliárdos pajkos adócsíny pompásan bejött a nagy multiknak, át is mentették EU-elnöknek Juncker ügynököt.

Veszedelmes viszont, ha a haszon máshová kerül. Ilyenkor beindítják valamelyik demokratikus úthengerüket, például a líbiai, kairói, iraki vagy a Majdan típusút.

Mostanában a Kossuth tér körül próbálkoznak, mert Orbán Viktor főellenség, ugyanis átlát a szitán. Ebben nincs egyedül a pályatársai közt, de ő át is mer nézni, sőt, a látottak szerint cselekszik.

A demokratáknak álcázott pénzisták réme az igazság.Kossuth tér, 2014. november 17.

 

A Kossuth téren első pillantásra többségben látszottak lenni az ORBAN OFF LINE jellegű táblák, ami arra utalt, hogy a szervezők elsősorban nem a karcagi, vagy az óbudai érdeklődőket akarták megszólítani, hanem a világ távolabbi sarkába üzentek…

A színpadon nem láttam hivatásos politikust. A szónokok jobbára huszonéves fiatalok voltak, meg egy tanárnő, egy olajszőkítés-ügyi(?) szakértő és derék Horváth András, volt adóhivatali munkatárs, aki előállt a NAV-nál uralkodó korrupciós ügyek történetével. Ő arról nevezetes, hogy ugyanannyit mond el és tud(?) az állítólagos ügyekről, mint az ideiglenesen hazánkban tartózkodó amerikai ügyvivő. A legnagyobb sikert a norvég-magyar barátságért való lobbizásával aratta, amelynek pillérévé azt a hazugságot tette, hogy a világhírű győri női kézilabdacsapat magyar-norvég vegyescsapat. A tömegnek persze tetszett, mert fogalma sem volt, hogy kik játszanak Görbiczék együttesében. Négy-öt külföldi között két norvég.

Nem lett belőle baj, mert a közönségnek, sőt, szónokok túlnyomó többségének sem volt Horváthnál több sejtelme a győri kézisekről, talán csak annyika, amennyike a magyar történelemről, a kommunizmus hagyatékáról, Gazdaságkor demokrácia nevezetű politikai hancúrdájáról, a különféle pártok kormányzásáról. Például a tüntetőkkel kapcsolatos viselkedésükről, a korrupció alakításában játszott szerepükről, vagy éppen arról, hogy 2014-ig éppen fele-fele ideig vezették az országot kereszténydemokrata és szocialista-liberális kormányok. Arról aztán végképp nem, hogy az Antall-Boross kormányzás alatt úgy-ahogy javulni kezdő hajónk a szoci-liberális kétharmad alatt hamarosan csak a Bokros csomag rettentő megszorításaival lett evickélő képes. Az első Orbán kormány alatt gyűjtött közjavak fenekére 92-ben a Medgyessy-kormány vert az elviselhetőnél nagyobbat. Magától Öszödi Böszmétől tudunk a fenyegető államcsődről, meg arról, hogy a kormányzást csak a szüntelen hazugságokkal tudták „visszahozni”.

A szónoklatok kísértetiesen hasonlítottak az ötven évvel ezelőtti béketüntetések beszédeihez harsányságban, laposságban és erkölcsi silányságban. A színpadon ordítozók akkor is, most is megrendelésre dagasztották ereiket, és egyazon szellemi dögkútból vették szövegmintáikat. Egy hivatásos közéleti hölgy például a rombolás megengedhetőségét hirdette, miként a hajdani szocialista erkölcstankönyv az orvosegyetemen az anyagyilkosságét: szabad, ha a mama osztályellenség…

A mikrofonba varázsigéket harsogtak: a kormányban mindenki tolvaj, korrupt, az összes politikus húzzon el a világ végére, és még azon is túl! Az egész 25 évet le kell váltani, az egész rendszert, az egész korszakot, tán még a világot is, de mindenekelőtt Orbán Viktort. EU-vitákból is tudjuk, hogy ő a főellenség. A pártsemlegesség jegyében a téren véletlenül sem jelent meg baloldali politikust és pártot bíráló plakát, s nem hangzott el ilyen hang sem.

Viszont zengett a „Mocskos Hír-tévé!’ amikor ennek a csatornának a munkatársára irányultak fölvevőgépek. A sajtószabadság védelmében még csikket is dobtak az egyik hírtévés operatőr gallérja mögé. Ugyanígy föl- fölharsantak Fideszt gyalázó elfogulatlan rigmusok is.

Negyven év során tömérdek tüntetésen vettem részt, de ilyen agy- és szívzavart egyiken nem tapasztaltam. Mindenütt fölbukkantak betegek, megszállottak, kétségbeesett elhagyatottak, akik világgá kiáltották panaszaikat. Akár a mai szemétlevél-küldők, akik szörnyű íráshibákkal terjesztik a világ csúcstechnikáit hüvelygomba és hajhullás ellen. Pár fillér reményében.

Úgy éreztem magam tegnap éjszaka, mintha visszapörgött volna az idő, s ott nyüzsögne körülöttem a múlt századi szellemi és testi hazáját vesztett ifjúság, amely persze szabadságért meg művészi és politikai forradalmakért kiáltott, de lelke mélyén a Parancsért esengett. Mondja már meg valaki… A mennyet üresnek érezte, s oda látta a kor fiait, a lenineket, a hitlereket, a rócsildokat, a haladás, divat, a művészet, az eszmék diktátorait, a pénzben jól kifejezhető sikamlós Semmit. Szabadságot üvöltött, de ez kórusban szolgaságnak hangzott, s hangzik máig, Gazdaságkor alapelvei szerint. Ha valami a világ legnagyobb tulajdonosainak, s magának a Pénznek tetszik, az jó. A kapitalizmus magyarán pénzizmus. Ez a veszedelmes a magyarokban: nyelvük magyaráz! A Pénz pedig sem nem demokrata, sem nem esztéta, nem is humanista, azaz nem emberista. Mitől is lenne az? Mi érdekes a szépségben, ha a rémipar többet hoz a konyhára? Például napjaink egyik varázsigéje, a korrupció, önmagában semleges. Ha a Diktátoroknak/Pénznek jó, akkor mehet, például a luxemburgi sok ezer milliárdos pajkos adócsíny pompásan bejött a nagy multiknak, át is mentették EU-elnöknek Juncker ügynököt.

Veszedelmes viszont, ha a haszon máshová kerül. Ilyenkor beindítják valamelyik demokratikus úthengerüket, például a líbiai, kairói, iraki vagy a Majdan típusút.

Mostanában a Kossuth tér körül próbálkoznak, mert Orbán Viktor főellenség, ugyanis átlát a szitán. Ebben nincs egyedül a pályatársai közt, de ő át is mer nézni, sőt, a látottak szerint cselekszik.