Újság

A magyar ember, mihelyst gondolkodni mer, óriási előnybe kerül sokakkal szemben. Már az elhatározástól is, hiszen nyilván magyarul vág bele, egy szinte fölmérhetetlenül gazdag nyelv birtokban, amelyben az árnyalatok árnyalata is játszva kifejezhető, sőt, a dolgok fonákja is rögtön kikukucskál mögülük. Szent-Györgyi Albert így magyarázta a magyar tehetség titkát: „ugyanazt látjuk, mint önök, de mást is észreveszünk.” Ugye milyen mély értelmű szóösszetétel az észrevesz? Mi tudunk egy ügyet, egy tárgyat, egy embert fél vállról, komolyan, vagy éppen semmibe, netán csüdre venni, de eszünkre, sőt, a lelkünkre is!
A hozzáértők azért beszélnek fordítási nehézségekről, mert sok nyelvnek nincs annyi szava, amennyit Arany használt, másik meg nem képes Krúdy vagy Tamási elképesztő dúsan szőtt, mégis oly különböző utalásrendszerét visszaadni. Márai kevesebb gondot okoz…
Mindez azonban egyre mellékesebb. A művelt világban bő százötven éve dúlnak a művészeti izmusok. Eleinte a Múzsák kertjében sarjadtak, de a Pénz átvette a metszést, a trágyázást, az ültetést – az értékesítéssel együtt. A változás hozzánk is begyűrűzött… A vízbe dobott kő már rég elmerült, ám a vízgyűrűk még mindig futnak a – hol is? Látjuk, a semmi körül… Ezért legeszesebb tollforgatóink a Nyugaton éppen divatos művészetipari szabványokat majmolják, s ezzel ügyesen megnyugtatják az ottani fordítókat, kiadókat meg a mögöttük álló pénzeszsákokat: semmi baj, a magyarok is a mi néma zongoránkat verik. Így érik el, hogy a szellemi élet hőfokát nulla környékén tartsák. Igen ám, de magyarul nehéz hazudni: lám, az igazság előbb-utóbb kigyűrűzik…
Csontváry azt hitte, hogy az egész világot legyőzte szinte tökéletes művészetével, s el is várta a legnagyobb hasznot: azt, hogy a világ megjavuljon. Tévedett szegény. A világ egy-két fontos, mondjuk ki, ügydöntő embere persze rájött, hogy ki ő. Például 1949-es párizsi kiállítását Pablo Picasso a Musée National d’Art Moderne bezárt ajtói mögött tanulmányozta Jean Cassou igazgató és Marc Chagall társaságában. Így értékelte a látottakat: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.” Hogy erre Chagall mit felelt, nem maradt fönn…
Csontváry képeit persze próbálták lopni, például a Brüsszeli Világkiállítás végeztével rendezői elsikkasztották a Tengerparti sétalovaglást, de Fülep Lajos több éves küzdelem után visszaszerezte. Ez – állítólag – jó is, meg nem is. Jó, mert a mű hazakerült, és ugyanezért rossz, mert újabban csak azok számítanak művésznek, akiknek az alkotásai forognak a világpiacon, és Európa, még inkább Amerika nagypénzű gyűjteményei büszkélkednek műveikkel. Részükről leleplezés nem fenyeget. Sőt, a központi és vidéki népek írói és művészei közül egyre többen fülelnek a pénz édes szavára, és szeretnének értékesülni… Mindez persze nem egyszerűen kulturális különösség, hanem Gazdaságkor általános alaphelyzete. Normája.
Ha korunk szellemi helyzetét meg akarjuk érteni, akkor olvassunk el egy párbeszédet Hamvas Béla Óda a XX. századhoz c. esszéjének Arroborri c. fejezetéből:
„Ha az intelligens európai idegen ország határához ér, akkor az útlevél és vámvizsgálat után odamegy valakihez, és így szól:
Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, hogy önök most itt mit hazudnak?
A bennszülött azt feleli:
Arroborri.
Mit jelent ez a szó?
Azt pontosan senki sem tudja.
Hatása észrevehető?
Hatása észrevehetően nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás tapasztalható. A közállapotok –
Az idegen bólint. Köszönöm, ne fáradjon. A többit már tudom.”