Újság

Lukács evangélista írja könyve 6. fejezetének 46. versében. „Mit mondjátok nekem: Uram, Uram! – és nem teszitek, amit mondok.” Döbbenetes fölütés Mátéhoz képest, aki szintén megörökítette ezt a példabeszédet, de e mondat nélkül. A mondat persze közhely, mert tényleg nem tesszük, ó, hányszor, és hányszor nem fogadunk szót szüleinknek, vagy éppen Megváltónknak! De ezt éppen Tőle hallani! Mi dolog Uramnak nevezni azt, akinek fütyülünk a szavára!?

A következő példabeszédet – állítólag könyökünkön jön ki, annyi prédikáció témája – de ennek a bevezető mondatnak a fénye vakítóan világítja meg: „Megmondom nektek, kihez hasonlít, aki hozzám jön, hallgatja tanításomat és tettekre is váltja. Hasonlít ahhoz a házépítő emberhez, aki mélyre ásott és az alapot sziklára rakta. Jött az árvíz, árja rázúdult a házra, de nem tudta összedönteni, mert jó alapra épült.” Máténál is szerepel a gondolat: „aki hallgatja tanításomat és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette.”(u. o. 47-48. vers) De Lukács részletezőbb, olyannyira, hogy föladatunkat is megpróbálja a szánkba rágni: „mélyre ásott és az alapot sziklára rakta.”

Próbáltunk-e már mélyre ásni? És kitudakolni annak legmélyebb okát, hogy miért vagyok lusta? Miért vesztem össze barátommal, házastársammal? Miért tetszik/nem tetszik valami?

Jézus szavaiban sokkal mélyebbre kell ásnunk, mert Ő képekben beszélt, a köznapi gondolkodás pedig ma már nem is fogalmi, inkább dologi. Általában dolgokról szól: autókról, filmekről, gépekről, pénzről, ételről-italról. Vagy éppen szexről, ami maga a dologgá alázott szerelem, pontosabban szellem. Pokoli varázslat! Jézus idejében sem ment másképp: helyettesítsük csak az autót tevével! Ahhoz, hogy Isten üzenetét megértsük, mélyre kell ásnunk, a dolgok, a tárgyak szemétdombja alá. Sőt, annál is mélyebbre, le a szikláig. A szemétre ugyanis nem lehet építeni, mert a dolgok mulandósága Gazdaságkor „fejlődésével” arányosan gyorsul. A mai menő gyorsabban cseréli kocsiját, mint a Krisztus-korabeli arab a tevéjét. Mindenki tudja, hogy a legmenőbb cucc is elveszíti árának? értékének? harmadát, mihelyt elhagyta az áruházat. Aki a mulandóság egyre őrültebb örvényét tekinti Valóságnak, az homokra építi életét.

Mesterünk tanításának megértéséhez tehát a dolog-beszéd alkalmatlan, nem visz sehová, nem is akar. Sőt, az evangéliumi szöveg elolvasása, meghallgatása sem, ha szavaink és mi magunk a szemétcivilizáció rabszolgái vagyunk. Ásnunk kell, nem arcunk, hanem agyunk és lelkünk verejtékével, egyre lejjebb és lejjebb. Önmagunkban. Lényünk szemetében. Fájni fog, különösen azért, mert ez a föladat – Hamvas Béla szavával – „át nem ruházható.” Miként a remény, vagy a szeretet sem. Saját ásónkkal, csákányukkal kell szétvernünk a belénk rögződött tévedéseket, előítéleteket, hazugságokat – pontosabb szóval: dédelgetett romlottságunkat. Sikerünket! Hamvas Bélával folytatva: létkorrupciónkat. Mert a szemétcivilizációban élve akarva-akaratlanul környezetünkhöz hasonulunk. Ez a siker díja és titka.

Bármennyire fáj, nagyon, nagyon mélyre kell ásnunk, „eredményeinken” túlra, oda, ahol elérjük a Lét sziklaalapját, oda, ahol egyek lehetünk Mesterünkkel. „Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk.” (Jn 17,21) Ebben a létállapotban szavainkkal együtt mi is megszabadulunk, és a tanítást a maga tiszta világosságában látjuk, Mi sem lesz természetesebb számunkra, minthogy sikereink kipukkadt hólyagját félrerúgva kövessük: „tettekre váltsuk”.

„Aki viszont hallgatja tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít ahhoz az emberhez, aki házát alap nélkül a puszta földre építette. Mikor rázúdult az árvíz, háza azonnal összedőlt és romhalmazzá vált." (Luk 6, 49)

Nem is tudja, hogy mi történt vele. Még kevésbé azt, hogy miért.Mélyásás