Újság

– Állj, ki vagy?
– Hááát…
E párbeszédet roppant időszerűvé tette a honi és nemzetközi politikai válság.
A liberálkapitalizmus szabadnak hírlelt világának lakói sosem látott elnyomásban élnek, hiszen önmagukat igázzák le, midőn Isten képmásaként azon versengenek, hogy ember alatti, tehát alantas erőknek, dolgoknak és azok viszonyainak hasonmásai legyenek – kiszolgáltassák magukat mindenféle divatnak, cuccnak, kóbor ötletnek. Helyzetükről általában nem tudnak – vagy elhallgatják önmaguk előtt, hiszen annyi, de annyi érdekes zsákmányt és csodálatos sikert látnak maguk előtt.
A kényszer fajtája tömérdek, hiszen minden szabadságunk mögött ezer parancs lapul. Közismert a szomszéd-kényszer: neki már van, nekem is kell, mert le fog nézni. A butaság kényszer: a tökfej is értelmiséginek képzeli magát, mióta J. P, Sartre elmagyarárta neki: „az értelmiségi baloldali és Kuba-párti.” És ennyi bőven elég!
A külső meghatározottság lerombolja a bensőt, a valódit, az éntudatot, s az ember hamarosan személyből egyénné sorvad, akinek az a létcélja, hogy megfeleljen idegen sugallatokanak, még inkább parancsoknak. Ennek következtében épp olyan dolog lesz, mint az éppen menő, vagy divatjamúlt cuccai, melyek arcmásaként hányódik-vetődik, holott Isten képmásának született. Menő szavunk ideszökkenése sokat elárul a helyzetről. A szó kezdetben embert minősített, de mióta megjelentek a menő cuccok – azóta a cucc helyére írhatunk alfarhangtól zsugáig bármit. Ismertem Wartburg, Lada sőt, Trabant identitású embert – hanem hová lett a tavalyi hó? Lakodalmi kalácsból kihullt mazsola mind, melyet kósza legyek zabálnak. Nem ússzák meg a Rolls-Royce identitásúak sem…
A mai világban sokféle nézetet tekintenek egyenrangúnak, ezért az ilyen fölfogású ember zöld párti lesz, az olyan kék, az amolyan vörös, és így tovább. A legapróbb részletekig menő aprózódás következtében sok ember az sem tudja, hogy ő fiú-e vagy lány, s ez manapság kifejezetten haladónak számít. Bábeli nyelv- és életzavarba került a világ.
Hajdan a Delphi jósda bejáratánál ezt olvasta az érkező: Gnóthi szteauton – Ismerd meg magad. Gazdaságkor története az önazonosság elrablásának története. Képzeld magad akárminek!
A föntebb emlegetett ezer parancsot világszerte egy úr osztogatja, a pénz. Ennek az új istennek egyetlen biztos tulajdonsága hűtlensége. Ha jogosan, vagy csellel, erőszakkal Fehér úr zsebéből Fekete asszonyság bankszámlájára kerül, akkor ettől kezdve neki engededelmeskedik, mígnem megjelenik a színen Sehússehal Dömötör és megkaparintja…
Tehát gazdaságember csak látszólag ura a pénznek, valójában az kalandozik erre-arra, és parancsolgat mondenkori gazdájának. Tehát egy, az ördögnél alantasabb, mert identitás nélküli jelenség vette át a hatalmat az emberiség fölött, s ezáltal minden ún. nemzeti, szellemi, erkölcsi érték szemétre került. Magával a kilétét vesztett emberrel együtt.
Mi történik, ha az emberízink elhatározza, hogy pártot alapít? Összetrombitálja a – kiket is? Meghirdet néhány szépen szóló elvet valaminő jól csengő hívószóval: demokrácia, nemzet, munka, szocialista, jövő, jó és még jobb, keresztény, liberális, magyar/amerikai/német és így tovább. Természetesen tudja, hogy ezek aligha férnek össze, ezért azt hazudja, hogy lehet, s máris keresztezi őket: nemzeti párzik liberálissal, magyar szocialistával és így tovább. Ha a választás beüt, már meg lehet élni a dologból. Meddig? Az igazán éles helyzetig. Akkor kiderül, hogy a csalinak választott jelzők hazugok, mert nem egyeznek a szervezet identitásával, vagyis a pénzzel. Ráadásul a vezérek, meg a tagság valódi identitásával sem, azaz a pénzzel. Persze, egy másik pénzzel. Mert a párt, mint cég üzleti érdekei nem azonosak a „nemzet, mint közös ihlet” vágyaival. Egyszercsak a pénz, a legfőbb világuralmi erő is úgy találhatja, hogy ez a párt, az a nép meg a politikusa keresztbe tesz neki. Ilyenkor beindul a sajtó, nyomában az ifjú korszakváltó tüntetők siserahada, érzik, hogy így nem mehet tovább. Beverik a kirakatokat, fölgyújtják az autókat, szóval föllendítik az ipart. Mert ahány pénz, annyi ihlet.
Iskolapéldaszerűen igazolódott nálunk mindez az alkotmánymódosításról szóló szavazáskor, Amerikában pedig a Trump és Clintonné közti választáson. Az is, hogy mecsoda különbség, ha valaki saját pénzén vesz magának választási győzelmet és vele népet, s ilyenkor mennyire nekibőszül az a pénz, amelyiknek nem sikerült fölvásárolnia az állami polgárokat önmaguk elől.
Ez a hajdan keresztény európai kultúrkör jövője?