Újság

 

 

A mostani napokban érdemes fölidézni, hogy az ellenzék évek óta bömböl a nemzet kebelén, amiért a kormány az ő segélyezdijük helyett a közmunkaprogramot szorgalmazza. Ennek lényege, hogy a pénz alig több, de némi munkát várnak el érte: árokásást, falutakarítást, szóval valami olyasmit, amihez szerszámhasználat, szófogadás, együttműködés szükségeltetik.

Miért? Mert nálunk életerős korosztályok nőttek föl iskolakerülésben, utána segélyért való kuncsorgásban, ha éppen nem fosztogatásból.

Az ősi keleti bölcsesség szerint: "Adj halat az éhezőnek és aznap megmented a haláltól. Tanítsd meg őt halászni – örök életére jóllakott lesz, sem ő, sem családja nem szenved majd hiányt". Próbáltuk, Hegedűs Zsuzsa, hazánk egyik élő szentje, igen sok családot emelt ki a mélyszegénységből, azzal, hogy alapítványa támogatásával aprójószágot, takarmányt osztott ingyen. Akadtak, akik rögtön eladták, vagy mihelyt lehetett, megették a csirkéket, kacsákat. Miért?  Mert a segélyrendszerek neveltjei már nem tudták mire való a háló. Több százezer fiatal, huszonéves kort megélt ember soha életében nem dolgozott, nem volt a közelében se háló se kapa.

Ilyen nemzedék a történelemben soha nem létezett, hiszen a kőkorszaki gyűjtögetők nem kaptak segélyt: ha nem gyűjtögettek, nem ettek.

Bejött az országba számos, a világ élvonalába tartozó vállalat. Vajon mit tud kezdeni a Bosch, a Mercedes és a többi nagy cég azokkal, akik életükben nem fogtak a kezükben egy csavarhúzót sem? Akik nem tanultak meg írni-olvasni, mert iskola mellé jártak? Akik most, huszonéves fejjel, a fölnőttek iskolájában, nem tudnak napocskát rajzolni, pedig az volna az ó, ő meg az a, meg a pocakos-fejes d, b, p, g betűk alapja?

A betűvetés elsajátítása, az egyszerű munkafolyamatok elvégzése óriási jelentőségű már a gyermek életében is, ugyanis kézügyességre, kitartásra, türelemre, megértésre, az anyaggal való bánásra, együttműködésre nevel. Bekapcsol a kultúrába, fölkelti az alkotókészséget, önbecsülést ad, kiemel a dologtalanság szubkultúrájából.

Vajon tudják a közmunka-programok ócsárlói, hogy mit beszélnek?

Tudják, mert a háló nélküli nyomorba lenyomott embereknek a szavazatát és sorsát négy évenként meg szokták venni egy tányér gulyásért.

De hagyjuk a gulyásszocialistákat, olvassunk el új magyar rémmesét.

*

Az ítéletidő múltán egy szelíd délutánon Szépasszony pirosra sült pogácsája és mézes krémese mellett friss történettel is kínálta vendégeit.

– Közeli rokonom tűzoltó. Egysége levonult az orkán sújtotta Nyírheverőcre. Vittek magukkal két teherautó cserepet, meg négyezer szál lécet. Egy faluvégi utca tetőinek javítása jutott rájuk. Együtt dolgoztak különféle segítő szervezetek tagjaival – a Magyar Gárdától az Üdvhadseregig.

– Nofene – kottyant közbe Szőlősgazda, a magyar vidék alapos ismerője.

– Hogy no is-e, meg fene is-e, nem tudom, csak azt, hogy lankadatlanul buzgólkodott ott mindenféle rendű-rangú szerzet, kivéve a károsultakat. Ők beszélgetve, cigarettázva nézgelődtek, és sörük fogytán iszogatták a tűzoltók ásványvizét. Késő délelőtt megérkezett a megyei katasztrófa-védelmis parancsnok, és megkérdezte őket: ugyan vajon miért nem segítenek a tetőcsinálóknak?

Azok erősen ingatták a fejüket, és egybehangzóan dönögték: Jaj, kérem, tiszt úr, én olyan magasra nem megyek föl! Nem is engedném oda föl az én uramat, kontrázott valamelyikük asszonya.

Reggelre a maradék léc és cserép eltűnt, így a munka abbamaradt.