Újság

A mai fölvilágosultak az iszlámot szeretnék a kereszténység helyébe nyomni, s nem is sejtik,

mi várna rájuk. Persze, ha olvasták volna az Egri csillagokat…

Elődeik, a XVIII-XX. század fő lázadói, magával Istennel voltak elfoglalva. Az ész nevében

léptek föl, mégis dühödten tagadták, rágalmazták – a hívekkel együtt. Az állítólag keresztény

Európa főnemessége, sőt, uralkodói kézről-kézre adták, s bőkezűen kitartották őket. Kéjes

érzés lehetett számukra Isten kegyelméből létezni, és hallgatni a Fönnvaló meg egyháza

sértegetését.

Banga Béla írja (Istentagadók a halálos ágyon): „Micsoda pokoli gyűlölettel

viselte Voltaire az ő irtóháborúját a katolikus Egyház ellen, mindenki előtt ismeretes. (…)

„Az élvezet az ember végcélja” – hirdette, s mivel a szabad kéjelgésnek a vallás és az Egyház

ellent áll, hozzátette világhírűvé vált jelszavát: „Tiporjátok el a gyalázatost!” (t. i. az

Egyházat). (…) Folyton Mózesre, Krisztusra, a bibliára stb. terelte a beszédet; és azután úgy

dőlt belőle a szitok és káromlás, hogy egészségét féltették. Színdarabjaiban s egyéb irataiban

egyre izgatott a hit és erkölcs ellen. Barátait biztatta, hogy fáradhatatlanul dolgozzanak a

vallás kiirtásán; húsz év alatt – írta 1768-ban d'Alembertnek – az Úristen nyugalomba

mehet… (…)

1778-ban, Voltaire a halálos ágyon egy Gaultier nevű kórházi papnak akart gyónni.

Visszavonta istenkáromlásait, midőn ismét jobban lett s megtérését elnapolta. A „Comédie

Française”-ben ünnepélyesen megkoszorúzták, diadalmenettel vitték haza — március 30-án.

„Ma Páris olyan valakit koszorúzott meg — írta e napról de Maistre —, akit Szodoma is

megkövezett volna.”

Betegségébe visszaesvén, ismét elhívatta Gaultiert. De midőn ez szobájába lépett, Voltaire

elvesztette eszméletét, a jelenlevő szabadkőművesek pedig hazaküldték a papot. Voltaire

néhány perc múlva újra magához tért s folytonosan Istent és papot emlegetett. A

szabadkőműves társak azonban makacsul nem engedtek könyörgéseinek, s Voltaire papot nem

kapva, kétségbeesve készült a halálra. Életírója hiteles források alapján így írja le Voltaire

végét: „El vagyok hagyatva Isten- és az emberektől!” — kiáltozá, s a körülállókhoz fordulva

így folytatá: „El! El innen! Ti vagytok okai, hogy ide jutottam! El! Nem én szorultam rátok,

hanem ti szorultatok énrám. Szép dicsőséget szereztetek nekem!” Aztán jajgatva hánykolódott

ágyában s majd káromolva, majd esdekelve fordult Istenhez. Borzadva vették észre barátai,

hogy félig elfojtott hangon kiáltozta: „Jézus Krisztus! Jézus Krisztus!” Louis François

Armand Richelieu herceg (1696-1788) mindezek hallatán (…), e szavakra fakadt: „Ez igazán

sok, ezt senki sem bírja el!” s elhagyta a szobát.

Mint valami letaposott féreg, úgy forgott s hánykolódott ágyában a haldokló s körmeivel a

saját testét szaggatta. Gaultier abbéért jajgatott — de hiába; barátai nem engedték be az

áldozópapot. Voltaire kétségbeesése tetőpontra hágott. „Érzem, kiáltotta, érzem, hogyan fog

meg a kéz, mely Isten ítélőszéke elé vonszol!” Aztán az ágy végére tekintve felordított: „Ni, ott

a sátán — meg akar ragadni — látom — látom a poklot is — ah, takarjátok el!” Végre;

kétségbeesésének és lázas szomjúságának tetőpontján edényt ragadott, ajkaihoz emelte s

kiürítette. Erre utolsó, iszonyú kiáltással hátradőlt — vér és szenny tört elő orrából, szájából

— és Voltaire meghalt.”

Az iskolákban csak jót szabad tanítani róla…

Hívei a szabadság nevében föltalálták a forradalmi terrort. Az „új” társadalmak vezérei

magukat kiáltották ki istennek, Lenintől Hitleren át az új kalifákig. Áldozataikat eddig sosem

számolták össze. A legyilkolt keresztények száma biztosan meghaladja a száz milliót, s

folyamatosan növekszik. Újabban „iszlám harcosok” vérfürdőznek – a mai fölvilágosultak

tálcán kínálják nekik Európát.

Műmennyük trónján, az antikrisztusi személytelenség ködében, a Pénz ül, mert élő ember

képtelen az üres eget bámulni…

De erről hallga!

Hallga?