Vélemények

Czakó Gábor Salamon alakjában egy Istentől dacból, tudatosan elforduló, majd rengeteg viszontagság, kacskaringó után végül az Úrhoz visszatérő és benne megnyugvást lelő lélek fejlődését rajzolja meg.

Árpád-házi Salamon magyar király (1063–1074) I. András és Jaroszló Anasztázia kijevi hercegnő fia volt. Háromszor koronázták királlyá, s háromszor taszították le a trónról. Folyamatos küzdelmet vívott a trónért nagybátyjával, I. Bélával, majd unokafivéreivel, I. Gézával és I. Szent Lászlóval. A krónikaírók fő bűnéül rótták fel, hogy szorongatott helyzetében felajánlotta a magyar koronát sógorának, IV. Henrik német-római császárnak. Amikor I. Géza és I. Szent László fellázadtak a törvényes király, Salamon ellen, a pápa, VII. Gergely is a zendülők oldalára állt, hiszen ekkor zajlott az invesztitúraharc – a püspökök kinevezési jogáról – legsúlyosabb konfliktusa közte és IV. Henrik között, ami a pápa által kiátkozott német-római császár híres Canossa-járásával végződött.

Mivel Salamon az 1077-ben királlyá koronázott I. Szent László ellen terveketkovácsolt trónja visszanyerése érdekében, László 1083-ban Bodossal, a volt király legbizalmasabb emberével együtt a visegrádi várba záratta, de még azon év augusztusában szabadon bocsátotta, I. István király szentté avatásának ünnepén. Salamon azonban ekkor sem nyugodott bele királyi trónja elvesztésébe, hamarosan Németországba ment, ahol azonban a felesége, Judit, és a sógora, IV. Henrik hidegen fogadták. Emiatt a besenyők támogatását kérte, s Kötesk vezért Erdély odaígérésével rá is vette Magyarország megtámadására. László király azonban 1085-ben Kisvárda környékén legyőzte őket. Salamon ezután a besenyőkhöz csatlakozott, de 1087-ben újabb csatavesztés részese volt. Ezt követően eltűnt a nyilvánosság elől, majd az isztriai Pólában bukkant fel, ahol vezeklő szentként, gyógyító emberként tisztelték. A székesegyház főoltárában őrzik csontmaradványait, sírkövét a ferences rendház kőtárában. A középkorban, de később is megülték helyi ünnepét, több isztriai templomban ábrázolták őt szentként.

Czakó Gábor Salamon alakjában egy Istentől dacból, tudatosan elforduló, majd rengeteg viszontagság, kacskaringó után végül az Úrhoz visszatérő és benne megnyugvást lelő lélek fejlődését rajzolja meg.

Salamon élete szakadatlan harc – a királyi trón megtartásáért, majd annak háromszoros elvesztését követően visszaszerzéséért, önmaga démonaival, anyjával, feleségével, unokatestvéreivel, de mindenekelőtt Istennel. Salamon meggyőződése, hogy ő hűséges a Teremtőhöz, ezért felháborítja, amiért sorozatos csapások sújtják. Mindezt méltánytalannak tartja Isten részéről – s természetesnek, hogy ezt számon kérheti a Mindenhatótól, ugyanúgy, mint bármelyik emberi lénytől. Amikor Salamon álruhában párbajt vív Lászlóval, döbbenten látja, hogy ellene – vagyis a törvényes király ellen – lázadó unokatestvérét két angyal védelmezi, tehetetlen velük szemben. A tömeg előtt megszégyenült Salamon összeomlik, s szíve minden indulatával Isten ellen fordul. A Miatyánkat kifordítva jelentéséből, átkozódó hangnemben szól Istenhez: „Ne legyen meg a te akaratod, se égen, se földön, mert igaztalan. És méltatlan és méltánytalan és alattomos. Gyűlölsz anélkül, hogy hűtlen lettem volna vagy lator. Miért bocsátanék meg az ellenem vétkezőknek? Akiket te bujtogatsz, te lázítasz? Te rablók és gyilkosok istene, te! Aki angyalaiddal támogatod  ellenem a bitorlót!”

Salamon képtelen fékezni indulatait. Örökké sértődött, dacos, életvitele hedonista, tékozolja önmagát. Szíve üres, Isten már rég nem lakozik benne, s a király nem is érzi ennek hiányát. Elismeri: „A szívem, akár egy sötét, hideg templom, ahonnan Isten kiköltözött.”

Salamon a hatalom igézetében él, igénye a trónra kétségkívül jogos, de kérdés, mit tudna kezdeni uralmával? Szívét betölti a bosszúállás érzete, megtorolni az őt ért sérelmeket, a harc a lételeme, de nincsenek építő, távlatos gondolatai. Nem teszi fel magának a kérdést, mit kezdjen az Istentől származó királyi hatalommal, a gondjaira bízott néppel? Salamon személyiségét a féktelen harag határozza meg, legelsősorban Isten ellen.

Salamon jellemét a sorozatos veszteségek formálják, finomítják, viszik egyre és egyre közelebb Istenhez, anélkül, hogy ezt ő az adott szituációkban felfogná, megérezné, hisz lelkének Istentől való távolsága a föld és a csillagok közti távolsággal egyező.

A legnagyobb fájdalom számára egyetlen szerelmének – az őt elhagyó felesége, Judit udvarhölgyének, Filibertának – az elvesztése. Filiberta hasonlóan érez Salamon iránt, szerelmük szenvedélyes, de a nő halott fiút szül. Filiberta szívében ekkor megszólal Isten, s ő enged a hívásnak, apáca lesz. Érzi, hogy ami történt, nem a véletlen műve, hanem a gondviselés akarata volt. Filiberta számára az is világos, hogy a tét Salamon lelkének a megmentése is. Sziklaszilárd a hite a „A Megváltó dicsőséges és alázatos” túlerejében, abban, hogy „Ővele, kettesben, tökéletes túlerőben leszünk, és megmentjük Salamont!”

Salamon reakciója ekkor is a szemrehányás Istennek: „Ezer és ezer klastromban megszámlálhatatlanul sok menyasszonyt tart Kappadokiától Angolországig, mégis az én egyetlen Filibertámra fájt a foga. Az én drága mindenemre. Miért foszt ki mindenemből?”

Ám Filiberta elvesztése csak látszólag fogyatkozás, valójában ez is egy, az ember számára az adott pillanatban felfoghatatlanul távlati isteni terv része, amelynek a végén Salamon megtalálja Krisztus békéjét. Ekkor azonban Salamon még csak a veszteség múlhatatlannak hitt fájdalmát érzi. Szemben Filibertával, aki a klastromban „kicsi, boldog hangyácska lett,”, s valamennyi imájába beleszőtte: „Boldogasszony Anyánk, járj közbe Urunknál, Istenünknél, hogy Salamon a bölcs szív adományában részesüljön.” Filberta felismeri, hogy az örök élet dimenziójában személve a dolgokat, más a jelentése  a fizikai együvé tartozásnak, illetve az elválásnak, mintha csak földi értelemben gondolkozunk erről, s a tét az üdvözülés: „Úgy érezte, hogy Jézus a vele kötött jegyességben nem elvenni akarja őt Salamontól, hanem éppen ahhoz segíteni,  hogy valóban az övé lehessen. Teljesen, és ne csak mint ágyasa, nője.”    

Filiberta az, akinek Isten – akárcsak a Szentírás több történetében is – álomban jelez: szentté avatásának napján maga István király jelent meg neki, s közölte, amíg a koronás király, vagyis Salamon, rab, az ő oltárra emelése nem történhet meg. László, felismerve, hogy Isten üzent az álommal, ennek hatására engedi szabadon Salamont Visegrád várából.
Ugyancsak álom formájában üzen az Úr Salamonnak csatavesztését követően, amikor teljesen kilátástalannak látja az életét. Egy hozzá hű legény biztatja őt az álomban: „Ne félj, ne félj! Szerencse fia vagy, egész életedet Isten áldásának záporában töltötted!”

Ez az üzenet éles ellentétben áll Salamon addigi életének tapasztalataival. Ám Salamon ekkor megvilágosodik lelkében, s rádöbben: bármennyire hihetetlen is, Isten soha nem hagyta magára, legnagyobb tévelygései idején sem, „Isten szereti. Megbocsátotta valamennyi bűnét. Azért tartotta meg idáig, hogy szeretetét megmutathassa csak azért is. Annak ellenére is, hogy ő bitangolt és bitangolt. És még csak nem is esdekelt irgalomért, az Úr maga nyújtotta  ki  kezét érte, ugyanúgy, ahogy egyszülött Fiát elküldte a megátalkodott világ megmentésére.”

Eszünkbe juthat Jézus példabeszéde az elveszett, majd megtalált juhról, s a pásztor efölötti öröméről (Mt 18,12-14). Az irgalmas és szerető Istenhez visszatalált Salamon belátja azt is, hogy hiába járt volna törvény szerint neki a királyi trón, nem volt alkalmas uralkodónak, mert nem töltötte be lelkét a gondolat: „A királynak, ha igazi, éppen Isten országát kell megteremtenie a földön. Mi ehhez képest a magyar trónért való marakodás hitvány nagybácsikkal és unokatestvérekkel? A Henrikek  és a  pápák marakodása a püspökök kinevezéséért?”  

A minden hatalmát elvesztő, totálisan magányos Salamon eljut a teljes lelki kiüresedésig, önmaga személyiségének feladásáig – ahogy azt Szent Pál apostol fogalmazta meg: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20) –, s tiszta szívből helyezi Krisztus kezébe további sorsát: „Tégy velem, amit akarsz, Uram, itt vagyok.” Megint csak Jézus szavaira gondolhatunk: „Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt” (Mt 10,39).

S ettől kezdve Salamon élete hátralevő részében betegeket gyógyít és gondoz, az egykori király mindenki szolgája lesz, követve Jézus Krisztus példáját.

Elolvasva a fordulatos, rendkívül gazdag kultúrtörténeti ismereteket is tartalmazó regényt, mi sem mondhatunk mást, mint az előszót jegyző Nemeskürty István professzor: Czakó Gábor könyve „legsikerültebb történelmi regényeink egyike” (Cz. Simon Bt., 2011.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír