Vélemények

Tajti hazavitte Rezesorrú Drámaíró legújabb kötetét, szépen sorjáznak benne egymásra szebbnél szebb történetek. Rezesorrú ezeket rémmeséknek nevezi, de az igazság kedvéért jegyezzük meg, hogy azért ezek valódi történetek. Valódi mivoltuk két vagy inkább három feltétel teljesülésének függvényében értelmezhető így, úgy vagy amúgy: vagy úgy történtek meg, ahogy Rezesorrú leírta őket – ide ugye nem is szükségeltetik további magyarázat – vagy nem pont úgy, de ha már sajnos mégis, akkor legalább úgy kellett volna megtörténjenek, ahogy a könyvben vannak. Ha pedig valamelyik meg sem történt volna, az is meg kellett volna, hogy – és pontosan úgy.

Még mindig az igazság kedvéért jegyezzük meg azt is: Tajti neve úgy keletkezett, hogy ő önmagát Fékezett Tajtékzású Szabadúszónak nevezte el, de ez a név elvérzett a kimondhatóság és nem utolsósorban a valóság próbáján, így rövidült és igazult meg időközben Tajtira.

Nos, az új szerzemény ott hányódott már egy ideje náluk – új elemeként a negentrópia és az entrópia lakásukban zajló s szemlátomást egyre egyenlőtlenebbé váló küzdelmének – hol ide, hol oda. Tajti el-elolvasott belőle esténként ima helyett egy-egy történetet, talán önmaga kései vigasztalásként azért, hogy gyermekkorában, midőn ágyba parancsolták, nemigen kényeztették mesemondással a szülei. Egy szép borús reggelen azonban Tajtiné is a kezébe vette a könyvet. Ő már jó ideje többnyire csak a levél- és pajzstetvek, aknázómolyok és az erdei gyapjas lepke hernyajának mozgásából szokott ezt-azt kiolvasni, pedig – vagy éppen azért, mert – valaha nyomdai korrektorként is dolgozott néhány évig, de ezúttal felkeltette érdeklődését a könyv érdekes, mesterien illusztrált borítója. Először csapongott benne egy kicsit ide s oda, és mivel szokása neki, hogy hirtelen ítélkezzék, két-három mese elolvastán kijelentette, hogy bizony ő valami jobbra számított. Tajti erre kiköpött (vagy lenyelt) néhány pofányi habot, és ekképp utasította rendre az asszonyt: „Az elejéről!”

S mivel Tajtinénak az is szokása, hogy kis idő múltán mégiscsak átengedje magát a szellem jelenvalóságának, hamarosan lelkesen, fennhangon kezdte olvasni egymás után Rezesorrú történeteit, annyira átélve, mintha ő maga írta volna őket. Ám ezzel legalább annyira felbosszantotta Tajtit, mint az imént elhamarkodott ítéletével. „Magyar nyelvek” – vágott bele a következő – így, úgy vagy amúgy – igaz történet felolvasásába Tajtiné. „Pomogyi Marianna” – vágott közbe bosszúsan Tajti, éppen egy dögnagy petézőlégyre vadászván: „boldogságos kismama”. De bizony soványka homokzsák volt ez az áradóban levő folyónak. Tajti idonként nagyokat csapkodott a kezében levő szennyes törölközővel a légy felé, és továbbra is megelőzvén az asszonyt a felolvasásban, bele-belerikkantott a hangosan szóló és újra átélt rémmesébe: „be kén’ aranyozni a farkát annak a Ricsárdónak!”

Végére érve a történetnek, Tajtiné tüstént belefogott a következőbe: „A kockás halacska”. „…csak nem történt valami baja a kockás halacskának, már negyedórája nem látom” idézte Tajti azonnal a történet csattanóját, de hiába, ettől még az asszony száján át kitüremkedő szellem nem hagyá magát visszatuszkolni. Imígyen haladt férj s feleség rendre a könyvben, majd Tajtinéból a soron következő történet címének felolvasása után, cseppet sem kevésbé lelkesen, a szellemmel kéz a kézben kitört korrektori lénye is: „Sajthiba!”

Tajti ekkorra már egy ideje, belefáradván a felolvasás leállításának hiábavaló kísérletébe, némán hagyta, hogy történjék, aminek történnie kell, de most hirtelen ismét felcsillant benne a remény: „…és két fiúkat” – kiáltotta, miközben lehajolt a sikeresen lecsapott légy teteméért.

Mindketten hangos hahotára fakadtak.

„Írd meg neki” – mondta az asszony.