Milyen volt a gyerekkora?
A legkorábbi időkről egyetlen erősebb emlékcsoportom van. Az pedig az, amikor vérhasba estem. Egy Rothfuchs (így kell írni? ) nevű menekült orvos mentette meg az életemet. Nagyon gyűlöltem őt, mert minden nap többször hasba szúrt az injekciós tűjével. Két-három éves gyerekként nem tudtam szeretni ezt a dolgot. Később aztán nagyon nagy tisztelője lettem ennek a doktornak. Rendes gyerekkorom volt, attól eltekintve, hogy édesapám a második világháborúban fogságba esett, ahonnan nem tért vissza. Nem is láttam őt soha. Édesanyám egyedül nevelt fel bennünket. Volt egy nálam négy évvel idősebb bátyám, akivel – remélem, ezt ő a mennyországban megerősíti – nagyon jó testvérek voltunk. Nagyon szerettük egymást és édesanyánkat is.
Hol zajlott ez a gyerekkor?
Decsen, a Sárközben. Decs határában fekszik Szekszárd. A mai szekszárdi szőlők nagy része decsi szőlőhegy volt. Szekszárdon érettségiztem, tizennyolc éves koromig otthon éltem. Aztán szobrásznak készültem és eljöttem Pestre. Beiratkoztam egy szabadiskolába. Hogy ne vigyenek el katonának – ez két évet jelentett volna akkoriban - jelentkeztem jogra is, mert a művészeti főiskolákra nagyon kevés jelentkezőt vettek fel. Háromszáz jelentkezőből nyolcat.
A szobrászat honnan jött?
Kiskoromtól kezdve rajzoltam, mintáztam ezt-azt, díjakat is nyertem. Nem tudom, honnan jött az egész. Édesapám egy zseni volt, mindenfélét csinált, atléta volt, feltaláló, nem is lehet felsorolni, hogy mi mindennel foglalkozott igen magas szinten. Lehet, hogy az ő tehetségeiből valami kevés átszivárgott belém. A lényeg az, hogy Pesten jártam a Dési Huber Szabadiskolába, tanultam mintázni, a kiváló Laborcz Ferenc volt a mesterem, talán tetszett is neki a fejlődésem. De – a katonaság elkerülése miatt be kellett adnom a jelentkezésemet jogra, s mivel a képzőművészti főiskolára nem vettek fel, joghallgató lettem Pécstt. Sok kiváló ember élt akkoriban Pécsett, például Lázár Ervin, aki földim is volt. Vagy Csorba Győző, a jeles költő.
Az írás ekkor már jelen volt az életében?
Az az igazság, hogy nincsenek külön írók vagy festők vagy színészek, hanem...
létezik egy szellemi érzékenység, ami ebben és abban is ki tud törni. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki mondjuk festőművész volt de ne lenne érdemes elolvasni az írásait is. Én is írtam akkor már mindenféléket, például egy drámát, aminek Disznójáték volt a címe. Arról szólt, hogy a disznók a disznóvágás hajnalán forradalmat akarnak csinálni, hogy ne vágják le őket. Volt egy másik drámám is, a Simon című, ami egy szerelmespárról szólt, a fiút megölik, a lány menekül, de mindig visszatér a színpadra, mert a világ ilyen, hogy nem lehet kiszaladni belőle. Ezt azóta mindenki megtapasztalhatta. Ezek a darabokat tizenkilenc-húsz éves koromban írtam, diáktársaim között kézen-közön forogtak. Megpróbálták előadni ezeket az egyetemi színjátszócsoportban. A Simon című darabomat aztán hétszer tiltották be. Különböző helyeken, különböző társulatokkal. Az akkori hatalomnak elég jó gyakorlata volt a gyilkosságban és nem tartotta realistának, hogy valakit nem lehet megölni. Mert a darabban szereplő lány eljut odáig, hogy hiába szúrják le, nem hal meg. Ilyen nincs – gondolhatták.
A teljes interjú a mandiner.hu-n olvasható