Tájkép csata közepén

Magyarország önző módon jár el migráns-ügyben. Mit is jelent e vád? Nem kevesebbet, mint hogy hazánk állítólag a migráns-ügy mézét nyalogatja, csak a javát szeretné megkaparintani, a ruskóját pedig meghagyná másoknak. Egyszerűen nem engedi be azokat, akiket előrelátó gazemberek kirobbantottak otthonukból, kigéppuskáztak földjükről, majd Európába tereltek, hogy telepedjenek ránk, éhségükben faljanak föl bennünket hagyományainkkal, kultúránkkal és történelmünkkel együtt.
Meddig mehet ez így?
*
Az illetéktelen behatolás csatornái megszámlálhatatlanok. Ha az ember betéved a moziba, vagy odahaza kinyitja a televízót, a világra nyíló vakablakot, ahogy megjenésekor, 1960 táján, a korabeli magyarok lényegen ragadták, akkor markolja a szék karfáját, de belül szűköl, nehogy a képernyőn tomboló szörnyek beléharapjanak, kísértetek rontsanak rá, vagy ágyúlövedékek fröccsentsék szét, netán nyílvesszők szögeljék össze testének cafatjait. Persze nincs menekvés, mert minden csatornán ugyanaz a műsor tombol. Az úgynevezett kulturálisokon egyelőre csak a hirdetésekben…
Természetesen más eset is lehetséges: taszítódhatunk vulkánkitörésbe, árvízbe-tűzvészbe gengszeterháború közepébe, méregkádba, kénsav-esőbe, őslények, vagy űrszörnyek rémpofájába – a lehetőségek száma végtelen, miközben a főirány változatlan: kínhalál és kínhalál.
A Híradóban az Z-i tűzvész elől kocsival menekül az amerikai: viszi elhunyt rokonai urnáit, valamint négy kutyáját. Biztos helyre igyekszik. Elhagyott városában gázcsövek, hűtőszekrények robbannak, hatalmas élő fa-fáklyák égnek. A lakóházak úgy sercennek el a semmibe, mint a lángba tévedt rovarok.
A távoli hegyoldalról tűzkerekek gördülnek le a völgybe. Valahova oda, amerre az autós ember útja visz.
A minap Las Vegasban egy 60 év fölötti idős férfi, bizonyos Stephen Paddock beköltözött egy szállodába tömérdek fegyverrel és lőszerrel, majd tüzelni kezdett a szemközti épületben mulatozó tömegre. Perceken belül 59 halott és ötszáznál több sebesült! A tömeggyilkos végzett magával, mielőtt a rendőrök rátörhették volna az ajtót. Az Iszlám Állam rögtön bevette hősei közé, bár nem volt muszlim…
Létezik persze béke is. Semmi robbanás, égés, lövöldözés, még a késelés is csak éjfél után, a Kiürült Erszények Órájától indul, amikor a Romkocsmák pincérei már nem hiteleznek tovább. Egyik se, pedig az egész utca, a Világháború előtti korszak elegáns sétálóutcája, csupa szürcsölde és kupleráj meg narkószalon – a kapualjaktól föl a padlásszobákig. Mindenütt azonos „zene” csörömpöl a dobgép ütemére.
Gazdaságkor „fejlődésének” csúcspontjára értünk, a szemétcivilizációba: az eldobható telefonok, ruhák, barátok, eszmék, kocsik, ágyasok, hazák világába. És ami eldobható, az el is dobódik.
Egész éjszaka harsognak a bömbölőgépek, a rekedt emberi hejehuják, csak a dermedt hajnali váladékok bűzölögnek némán az úttesten. Migránsok? Igen. Talált, süllyedt.
Ki elől futottak idáig és miért? Hol az a hely, ahol ma meg lehet maradni?
Otthontalanok özönlenek szakadatlan a hazai szörnyeik elől, melyek megbújtak lelkük takarítatlan zugaiban. Most éppen nálunk igyekeznek lakhatatlanná tenni a környéket. Itt is, ott is, amott is, már a balatonfölvidéki nyaralóházukban is, ami az övéké ugyan, mert kifizették érte azt a pár marék lepra forintot. Nos, amióta megkaparintották, azóta törik-zúzzák.
Úgy vannak vele, mint a testükkel. Szeretik ugyan, sőt, túlságosan is szeretik, bár a szeretésről sejtelmük sincs, mégis sóvárognak rá, ezért aztán hamar beleesnek a csapdába: megadnak neki bármit – de még annál is többet. Nem tudván, hogy a több, még inkább a többnél több világában uralkodik a Semmi. Ő parancsol a filmgyáraknak, a pártoknak, a tőzsdéknek, Sorosoknak, ideológiáknak, az elhomályosult lelkiismereteknek…
Egyre szaporodik az olyan ember, aki már nem teszi föl azt a kérdést, hogy miért van ez így? Minek firtatni? A kíváncsi hamar megöregszik. Az pedig nem jó, a bolond is tudja, hogy fiatalnak kell lenni, annál nincsen jobb. Csak a bulizás.
Ha kísérti, elhajtja az őskérdést: mi végre van a világon? Csodálni való-e, hogy aki nem lép át az igazi kérdés kapuján, azt könyörtelenül megkaparintja, és telihányja a Semmi. Többé azt sem fogja tudni az illető, hogy fiú-e vagy lány, de nem is érdekli már. Homályos érzés gyötri ugyan: valami mást kéne… ám azóta nem leli az utat, mióta a Semmit összetévesztette a Valamivel. Azt hiszi, hogy a Több és a még annál is Több felé halad, mert már megint előléptették, Mallorcán nyaralt, minek tökölni olyan kérdéssel, hogy az ember fiú-e, vagy lány? Az se nagy durranás, ha se ez, se az, hisz rajta múlik! Majd ő választ magának egyikből is másikból is annyit, amennyi kellemes, erre való a demokrácia. Ámde folyton többre vágyik. Na ná! Mondhatnánk, a gatya nemre, ha nem tévednénk, mert még a naponta cserélt nemiség is megköti az embert. Miért naponta? Miért nem szaporábban? A pride mozgalom mesterséges – és mint mondtam, ördögi – módon fel van tuningolva. Évről évre erősödik szerte a világban, csak meg kell nézni a statisztikákat. Fantasztikusan szervezett, kőkeményen átgondolt, védekező álcahálójában igen erőszakosan fejlődő.
Termése bőséges: gyűlölet, hazugság, gusztustalankodás meg rágalom, és az elkövetők jókat röhögnek aljasságaikon, ami pezsgőként habzik körülöttük. Mintha fürödnének benne!
*
A mai nemzedék maradéka – ha valami csoda révén átlépi a jövő küszöbét – akkor valami angolba ojtott német, kínai, olasz, arab, dán, orosz zuzaléknyelven fog makogni. Mi magyarok is. Semmi Arany János, Dante, Shakespeare meg Hamvas. Kérdés, hogy a mi nyelvünk még mindig képes lesz-e arra, amire hosszú történelme során annyiszor: hogy Isten és gyökrendje segítségével kiizzadja magából a beléje lopott salakot?
 


2019-04-26 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.