Az értékes út

Az utak mindenkor sokan voltak. Maguk se tudták, hogy hányan. Persze sosem számolták egymást. Úgyszólván öntudatlanul kanyarogtak, ágaztak-bogaztak, meg- megszakadtak, olykor hegyre, máskor mocsárba vittek.
Egyetlen út a jó, mégpedig a helyes. Oda visz, ahova érdemes igyekezni. A többség értéktelen. A rossz út nem a betonozatlan, a kátyús, hanem a hamis, ami nem vezet sehova: ami maga a kátyú. Ennek különös csalafintasága, hogy leginkább csak akkor ismerjük föl, amikor már beleestünk és egyre mélyebbre vájjuk magunkat benne...
Mindenki előtt számos út kínálja magát, de általában csak egy helyes, csak az vezet az illető életirányába. A többi csupán kacérkodik az emberrel, illegeti, kelleti magát, de mind a semmibe visz. Talán ez a legjobb: a szakadék. Vagy a csőd, a bukás? Tán el is lehet kerülni, sőt a ruganyos izomzatúak esetleg át is ugorhatják, vagy kimászhatnak belőle. A sehová vezetővel azonban nincs mit kezdeni, mert nincs rajta fogás, nincsen se hossza, se széle, se mélye, se eleje, se vége, se semmilyen kiterjedése. Még tán ülni sem lehet rajta. Árnyéka sincs.
Legjobb szó rá a tévút – minden indoklás nélkül.
Az igazit, szellemi utat nem lábbal, nem is kocsival, repülővel, nem is gyors paripa hátán, még kevésbé interneten tesszük meg, hanem lélekkel járjuk.
Ahogy Weöres Sándor írta:


Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Négy csillag közt
Alszom ma.

Csiribiri csiribiri
Bojtorján -
Lélek lép a
Lajtorján.

Csiribiri csiribiri
Szellő-lány -
Szikrát lobbant,
Lángot hány.

Csiribiri csiribiri
Fült katlan -
Szárnyatlan szállj,
Sült kappan!

Csiribiri csiribiri
Lágy paplan -
Ágyad forró,
Lázad van.

Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Engem hívj ma
Álmodba.

Bizony, bizony: „lélek lép a lajtorján.” A testünk csak fontoskodik: izzad-köhög, sürög-forog ide-oda, ahova szalajtják, a lelkünk viszont halad a neki készített lajtorján, mégpedig fölfelé. Lábunk, hasunk, fejünk mind csak útitárs – a legjobb esetben segítő. Rosszabb, ha hátráltatja a lelket, a tényleges mozgót és mozgatót.
A lélek útja szellemi út, a bölcsesség, a boldogság útja – fölfelé visz. Mindig fölfelé. Ami nem föfelé igyekszik, az leesik, elmerül... Gazdaságkor elmerül, legalábbis elsüllyedni látszik saját elhasznált anyagában. Ha legalább a humor, némi derű és vidámság megúszta volna! De nem, a filmek, könyvek, televíziók, a tömegsajtó, azaz a szórakoztatóipar jóvoltából egész Európa és az USA csoffadt kedélye, szellemi posványa bűzlik elénk a maga végtelen silányságában.
Létezik-e keservesebb vidámkodás a szórakoztatóiparosok öncsiklandozásánál? Mintha sózott heringek ugratnák egymást.
Régi tapasztalat, hogy „az élet jönni légycsapóval” és minden nyegle ötletelőt nyakonvág. (Domonkos István: Kormányeltörésben) Bízvást számíthatnak erre a Budapestre tapadt Soros-egyetem évről-évre fölújított pióca-tánc előadásának szervezői. Nem valók ide, mégis, valahol mélyen érzik, hogy itt érdemes élni és lenni.
Unni valónk jövőre is akad bőven.
 


2019-08-06 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.