Só és világosság I.


A Szentírás tartalma mélyebb és titkokkal teljesebb a világ összes iratánál, miközben szövege a lehető legegyszerűbb lelkek számára is érthető.
Máté Evangéliuma 9. fejezetének elején egyedülálló minőséget tulajdonít Jézus az apostoloknak. Ráadásul jövendő hivatásuk nagyságát, áldott hatalmát igen egyszerű képpel fejezi ki: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.” (Mt 9, 50) A só a legegyszerűbb vegyületek közé tartozik: egy nátrium és egy klóratom elegye. Nélküle nincs emésztés, tehát táplálkozás sincs, csak éhhalál. Ami a legkínosabbak egyike, hiszen só nélkül gyomrunk képtelen emészteni. Szóval több, mint érdekes a szinte közönséges semmiség, a nátriumklorid és az élet alapvető kapcsolata. Ez bosszantja az életellenes ügynökök küldőjét, aki sómentes táplálkozásra igyekszik kapatni bennünket.
Mielőtt tovább mennénk, gondolkozzunk az első mondaton: Ti vagytok a föld sója. Ez a lényeg! Ezzel Megváltónk a Teremtés egyik különlegességére hívja föl a figyelmet. A Naprendszerben sok égitest kering. Kicsi és óriás, kemény és gáznemű, tehát ilyen és olyan, ám élet csak a Földön van, ráadásul értelmes élet, erkölcsi élet, jó élet és gonosz élet szóval emberi élet. Ettől vagyunk a teremtés koronája, amit az idézett részben a Megváltó így fogalmaz: a Föld sója. A mi munkálkodásunk folytán lett bolygónk az élet bölcsője, az emberiség és a Megváltó szülőhelye.
A föld sójának lenni azt jelenti, hogy bolygónk messziről nézve ugyan testvére a Marsnak, a Vénusznak meg a többinek, de gyökeresen különbözik is tőlük azzal, hogy az élet otthona. Nem csupán a növények és állatok vak tenyészetéé, hanem inkább a nemes és magasrendű életé, azé, ami által a többi teremtmény: a növények és az állatok fölé emelkedhettünk. Ugyanis Isten képmásai vagyunk. A többi élőlénytől való különbségünket ebbe a kérdésbe szoktuk sűríteni: mivégre vagyok a világon? Mi az értelme az életnek? Különösen az enyémnek? Ezt a gondolatot sem a növények, sem az állatok nem vetik föl.
Erre a kérdésre Krisztus Urunk élete a legteljesebb felelet, de most maradjunk a Hegyi beszédnél, amelyben így jelöli meg föladatunkat: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Világítunk-e embertársainknak?


Só és világosság II.

Föld sójának lenni és ezt vállalni annyi, mint megtalálni a feleletet az öröknek kikiáltott kérdésre: mi végre vagyunk a világon. Ha nem is a kész, a végérvényes választ, de a hozzá vezető utat. Ez a válasz ugyanis nem lezár, hanem megnyit.
Ha a „föld sójának” értelmét elmulasztjuk vizsgálni, megérteni, vagy ha megsejtjük ugyan, rögtön behunyjuk szemünket, vattát dugunk a fülünkbe, vagy tuc-tuc zajgépet, és így elkanyarodunk a tényleges, az igazi megismerés útjáról, szóval a nekünk szánt tudást és megbízást visszautasítjuk, eltagadjuk önmagunk előtt, akkor nem jutunk sehová. Egész pontosan a sehol-ba jutunk, ahol „termelőerők, gazdasági viszonyok,” szóval nálunk alacsonyabb rendű jelenségek, példál a dolgok fejlődése és hasonlók döntenek helyettünk, mert a Teremtőnktől kapott tudásunkat és hatalmunkat átadtuk nekik. Önként, vagyis pénzért, a Nagy Semmiért. Ettől kezdve társadalmunk bomlani kezd, az erkölcsi és művészeti élet szétporlik: ahány egyén, annyi válasz, és a nemes összefogást bandaharcok váltják föl. Az élet terét elfoglalja tőlünk a piac, miközben elveszítjük hivatásunkat-méltóságunkat, miszerint Isten képmásainak teremtettünk. Ennek terében válik természetessé az egyének marakodása: ahány egyed, annyi cél, vélemény, hit, erkölcs. És ami a legrosszabb: „igazság”. A jóról és szépről formált hajdani képek besározódnak, szemétre kerülnek, szétesnek, elenyésznek. Észre se vesszük amint az élet ízetlenné válik, hiába szórjuk, borsozzuk egyre hátborzongatóbb rémfilmekkel, pornókkal, napi borzalmakkal köztük valódi csatákkal, hiába terelnénk „jó útra”. Kiket is? Engem? Önmagamat? Ne vicceljünk, kérem!
Az ebben a helyzetben választott utak nem mennybe nyúló, égig érő fákhoz vezetnek, hanem tetejetlen falakhoz vagy mérhetetlen mélységű tűzkutakhoz. Ettől kezdve az „ízét vesztett só” sorsát vállaljuk...
Nos, ezért sajognak a korkérdések és ezért oly riasztó – nem, még nem megtalálni, csupán megsejteni a választ? Hova igyekszik korunk, akarva-akaratlan, harsányan ordítva, vagy sunyin sündörögve. Így, vagy úgy, de mindenképp gyorsan. Egyre sebesebben. Ezért oldódnak föl a nagypolitika és a piacvezető művészet kérdései a – miben is? Ne kerteljünk: a semmiben.
Ebben az elsötétülő és kihűlőben lévő társadalmi létállapotában kellene küldetésünket betölteni: a „föld sójává” és a „világ világosságává” lennünk.
Nem valakinek, valaki másnak, hanem nekem és neked, kedves Olvasó. Ráadásul nem kellene, hanem kell, mert ez fönnmaradásunk egyetlen útja és ez a Teremtő parancsa.


 


2019-06-20 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.