Én a tiéd, te az enyém

Ha a fejlődés-eszme mint varázsige által megbűvölt ember a múltba tekint, akkor ott leginkább szegénységet és nélkülözést lát. Barlanglakást, másutt fakéreggel borított kunyhót, éhséget, elmaradottságot, örökös harcot, nyomort. Ezt sugallják a tankönyvek is, melyeknek ábrái: arcok, öltözékek, lakások, eszközök stb. mind alantasságtól, vadságtól hemzsegnek. Miután ősünknek nem volt mobiltelefonja, csakis valami durva ás állatias lelki toprongy lehetett, aki mészárolta társait, erőszakolta a nőket és a hajuknál fogva hurcolta őket a barlangjába. Ellentétben a mai tévéhősökkel...
Azért lehet ilyen hazugságokat terjeszteni őseinkről, mert már a mai gyermekek szülei is iszonytató történeteken nőttek föl, a mostani mesegyártók nemkülönben. Önmagukat vetítik vissza a múltba.
A népmeséket kinyomták a tananyagból, mert az újabb keletűek Jézuskáznak, a régiek pedig vadak, rémisztőek és kegyetlenséget sugallnak.
Mi tagadás, hajdan is előfordult ilyesmi. A népmesék realisták.
Gonosz, kegyetlen és aljas lett volna az emberiség a messzi és megfoghatatlan őskora, melyben meséink csíráztak és növekedtek?
Szerénytelenségem sok éves és állandóan finomodó találmánya a nyelvrégészet. A nyelvben ugyanis nemcsak szavak meg nyelvi fordulatok és nyelvtani elemek maradnak meg, hanem gondolatok, eszmék is. Tehát, „ki lehet ásni” őket. Például ha több mesében fordul elő ugyanaz a gondolat, akkor következtethetünk e történetekek nagyjából együttes keletkezésére. Ha hiányzanak a kereszténység nyomai, akkor mesénk alighanem kereszténység előtti.
A gonosz legyőzése után igen sok mesében hangzik el a szerelmesek csudaszép önátadása: „Édes szerelmem, én a tiéd, te az enyém vagy!” Vagy: „én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa válasszon el bennünket!”
Ez, a föltehetően kereszténység előtti életre szóló fogadalom, tanúsítja, amit jó tudnunk: a házasság szentségét nem a pap osztja, hanem mi, házasulók adjuk egymásnak. Életre szóló házasság anyakönyvvezető nélkül is léterhetett.
Ősünk ismerte a fél gyökszó értelmét, s vele azt is, amit feleség szavunk őriz: felek vagyunk mind, legyünk bár férfiak vagy nők. Csak a nászban, egymás által(!) lehetünk egyek, kevésbé lágyan ejtve: egészek, azaz teljesek, köznapi szóval emberek. A csángók a közelmúltban a férjet is feleségnek mondták.
Meséink serege tanúsítja, hogy így hangzott az őskori házassági fogadalom. Súlyos szavait hol nő mondta elsőnek, hol férfi. Életre szólt. Ilyenformán a „holtomiglan-holtodiglan” kereszténység előtti találmány, maga a lét eredeti normalitása, mondhatni a természetes és hűségességében magasrendű élet megvalósítása. Kedélye nem a duhaj buli, a kocsma oldalának kirúgása, hanem a derű. A derű az élet csöndes öröme, a szeretet fönntartása, megszentelése, a rend, az igaz, a normális emberi élet.
Miként is hagyhatnánk ki belőle lelkiatyánkat?

 


2019-07-26 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.