A pozsonyi csata titkolásának okairól


A honfoglalást sikeresen lezáró Pozsonyi csata (907 jún. 6-9) belekerült a nemzeti feledtetésgubancba a szovjet igát vállaló honi szolgasereg buzgósága nyomán. Mert az iga-igazgatóság figyelme a régmúltra is kiterjedt. Például arra, hogy a honfoglalás eseménysora a legnagyobb ütközettel, a Pozsonyi diadallal tetőzött, és ért véget. Az esemény rendkívüliségét több tény mutatja. Először is az, hogy ez a csata nem tartozik az ún. magyar kalandozó, részletezve és helyesebben a földerítő hadjáratok sorába. Ráadásul nem mi támadtunk, hanem a bajorok, szászok és más németek, Nagy Károly hajdani birodalma örököseinek seregei rohantak ránk. Tehát a három napos ütközet magyar területen zajlott. Pozsony alatt, a Dunán és két partján. Méreteit és hatását mutatja, hogy utána, ha jól számolom, 123 esztendeig a németek nem támadták meg hazánkat.
Tehát ezt a dicsőséges csatát kellett kiradírozni a nemzeti emlékezetből.
Miért? Oly keményen elpáholta a páncélos német lovagokat az imént honfoglalt háncsbocskoros hanti, manysi és más finnugor népek botíjja, dorongja? Vagy a sebtében megtanult, de a magyarság elvonulása után rögtön elfelejtett lovastudása? A vágtató ló nyergéből való előre-hátra nyilazás meg a többi? Mindezek tetejében a szkíta taktika!
Nagy gubanc! Szerhij Patkanov orosz néprajzkutató még a XIX. században is úgyszólván kőkori állapotban találta az Urál környéki finnugorokat, akik aligha szervezhettek volna hadjáratot a Kárpát medence elfoglalására.
*
A szabadságunktól, javainktól és múltunktól való megszabadítás után közel negyven évig szó sem esett többé a Pozsonyi csatáról! A Benda Kálmán szerkesztette Magyarország történeti kronológiájának I. kötete (Akadémiai Kiadó, Bp., 1983.) említette a kommunista rendszerben először a honalapító ütközetet. Tanulmánynak tekinthető írások csak az ezredforduló után (!) jelentek meg róla eldugott honvédségi szaklapokban. A közoktatásban még nagyobb a késés!
Állítólag Napoleon kérdezte Talleyrandtól, hogy mit tegyen a magyarokkal. A külügyér válasza: Vedd el a történelmüket és azt teszel velük, amit akarsz.
*
Pár éve kiderült, hogy honfoglaló őseink vonulása nem keletről nyugatra, hanem észak-keletről délnyugatra irányult, továbbá az eddig föltételezettnél jóval rövidebb ideig tartott.
Türk Atila régész kapta a föladatot, hogy kövesse Árpád népének útvonalát. Munkálkodása nyomán megtudtuk., hogy a honfoglaló vonulás az eddig elképzeltnél gyorsabb volt. A föltételezett levédiai szálláshelyen ugyanis „nem találtak a magyarokéhoz hasonló leleteket a régészek. Türk Attila ebből arra következtet, hogy a korábbi nézetekkel szemben sokkal rövidebb ideig, vagy egyáltalán nem tartózkodtak itt elődeink. Összességében is elmondható, hogy a magyarok vándorlása a Volga és a Kárpátok között sokkal gyorsabban – mindössze néhány évtized alatt – ment végbe, mint azt eddigi ismereteink alapján hittük.” (Zalamédia tudósítása, 2018. 07.11.)
Tehát jócskán akadhattak a vonulók, sőt, az ide érkezők közt olyanok, akik még a Szabária-i óhazában születtek! Szabir hagyományunk tanúja a közel ötven Szabar, Zobor, Zombor stb. helynevünk Kárpát-medence szerte! Innen van legrégebbi írott nyelvemlékünk, a Kr. u. 43-ban római városi rangra emelt Sabaria, magyarosan Szabária, a mai Szombathely neve.
Azt is tudjuk 2000 óta,, hogy népi rokonság – idegen szóval: genetikai – nincs a magyarok és a finnugor népek között. Az önmagát – a Bach-korszak óta – egyedül tudományosnak és hitelesnek minősítő tudóscsoport a genetika, a zenekutatás, a régészet, stb. részéről ért kemény csapások sorozata után természetesen nem húzódott vissza a magánéletbe: bocs hazám, vétkeztem ellened! Nem ezért találódott ki. A néprokonság ügyét lazán a kukába pottyantotta, és úgy tesz, mintha sosem vallotta volna. Közben átsettenkedett a nyelvi rokonság sánca mögé, és úgy tesz, mintha százötven éve is ugyanezt a nótát fújta volna. De mégsem siklott ki kényes helyzetéből.
Mert ha netántán így is volt, vagy akárhogy, akkor miként lehettünk volna hantik, manysik és más Urál-vidéki finnugorok atyafijai, akik ebben az időben, meg még utána is kőkorukat élték?
Mi pedig – mármint őseink – a térségbe érkezésünk idején, kb. Kr. e. 2000 után komoly állattenyésztést, bronzművességet, építő-tudást hoztunk magukkal. Erre fény derült a Szovjetúnió összeomlása után, amikor az említett vidéken legalább 22 erődváros, számos falu, bronzeszközök, sőt küllős kocsi maradványai kerültek elő a hadicélból korábban szigorúan elzárt területen! A föltárás máig nem ért véget. A Világháló Szintasta, Arkaim stb. hívószavakra sok leírást és fölvételt ad.
*
A Türk Attila és csoportja az Uráli Átjáró magasságában, attól keletre az Uelgi tó déli partvidékén végzett ásatás során számos, a későbbi honfoglalókra jellemző leletet tárt föl: fegyverek, ékszerek, tarsolylemezek, lószerszámok és hasonlók maradványait. Derék sírrablók még rovásírásos bronzlemezt is ajánlottak régészeinknek. A tárgyak elárulták a hozzáértőknek, hogy a magyarság indulás előtti anyagi kultúrája csöppet sem hasonlít finnugor kortársaik hagyatékára, viszont megegyezik a Kárpát medencébe való bevonulás után földbe került leletekkel.
*
Összefoglalva: nem voltunk finnugorok se genetikailag, se kulturálisan, se katonailag, se sehogy. Mindenkor a saját műveltségünk szerint éltünk, a finnugor szomszédok ugyancsak a magukét művelték. Ennek, vagyis a tényeknek a nyomozása kimaradt a „hivatalos akadémiai” célok közül.
Vagy miért beszéltük volna a környékünkön vadászgatók, gyűjtögetők nyelvét, aminek nem is lehettek szavai a mi hitvilágunkra, társadalmunkra, erődvárosainkra, munkánkra, lovas élet-és harcmódunkra, fölszereléseinkre, szekereinkre és egyéb eszközeinkre, amikkel sosem rendelkeztek!? Ha se tárgyuk, se szavuk nem volt, honnan lehetett volna fogalmuk?
Van példa arra a világtörténelemben, hogy egy kisszámú, szétszórtan, és beszédében is széttagolt, kezdetleges anyagi és társadalomszervezési fokon élő nép egy nálánál minden tekintetben igényesebb, haladottabb, világjáró, iparűző-kereskedő nemzet nyelvadója legyen?
Akit a kérdés komolyan érdekel, nézze meg a Szabária ún. erődvárosait, kapcsolt részeit és egyéb leleteit. Olvassa régészeti leírásukat! Rá fog jönni, hogy pl. földvárai éppen olyan eljárással – gerendaváz, döngölt földtöltés gyöptégla-burkolat – készültek, mint a Tiszaalpár és a Szabolcs község melletti földvárak. Mi ennek a magyarázata?
*
Az ugor→magyar kultúraátadási irány híresztelése bizony hazug. Ennek ékes bizonyítékai honfoglaláskori és azt megelőző időből származó tárgyaink, akkori életmódunk, leginkább pedig rótt nyelvemlékeink. Nem csoda, hogy ezekre tücsköt-bogarat kiabáltak, és ma is rágalmazzák, sőt, kiátkozzák őket népünk ellenségei. A honfoglalás előtti magyar nyelvű iratok – értelemszerűen rovások – nem számíthatnak nyelvemléknek!
Miért?
Csak!
Ezek az írások bizony, kellő előtanulmányok után, mert tudvalevő, hogy a latin ábécé elsajátítása sem a korszerű gyermektápszerek fogyasztásával történik, különösebb erőlködés nélkül megfejthetők, tehát már az Urál-vidéki hazában nagyjából a mai nyelvünket beszéltük! Ugyanis nyelvünk – a gyöknyelvek természete szerint – lassabban változott, mint más népek beszéde. Mint például a finnugoroké. Sok-sok szót, fogalmat, népdalt, mesét hagytunk rájuk, melyek töredékeit be is építették kultúrájukba, már amelyik – kellő átalakítás után – beilleszthető lett. Például Borsszem Jankó meséje nálunk „egész estés”, náluk apró villámtréfa. Ugyanígy járt a többi mesénk is. A hatalmas magyar mitológiából néhány morzsa maradt meg náluk.
Maradjunk ennyiben.
*
Gondolkodjunk!
Aventinus bajor szerzetes-történész minden korabeli forrásra – sírkövek, krónikák, családi följegyzések, anyakönyvek, helyi hagyomány, stb. – kiterjedt adatgyűjtése szerint a 907-es Pozsonyi csatában harcolt bajor-frank sereg tisztikarának veszteséglistája – a királyt leszámítva – alig csekélyebb, mint a miénk volt Mohácsnál. Ebből következtethetünk az eredeti létszámra is, az közel lehetett a miénkhez, tehát nagyjából huszonöt és harmincezer fő közötti. Ennél nyilván nem kevesebb, hiszen a föladat mérete és célja nem volt más, mint a magyarok eliminálása, kitakarítása, kitétele, ha másként nem megy, kiirtása a Kárpát-medencéből.
Árpád hadát húszezresre becsülik.
Jeles költőnk, Tomaji Attila, a Manysi volt igazgatója javasolta Arnulf keleti frank király, majd német császár – rendelete megdöbbentő mondatának a jelen szövegbe iktatását: „decretum... Ugros eliminandos esse / rendeljük, hogy a magyarok eltüntessenek, kitakaríttassanak.” Ne szépítsük az igazságot: szó sem volt a magyarok legyőzéséről, leigázásáról, sarcolásáról stb., vagyis a korban szokásos hadicélokról, hanem egyenesen nemzetünknek a Kárpát-medencéből való kitakarítása, eltüntetése, ha másként nem megy, kiirtása végett indították hadjáratukat.
Ugyanez a király, helyesebben államának főemberei, mai szóval: kormánya, szövetségesünk volt néhány közös hadjáratban. Olyaténképpen, hogy mi támogattuk őket.
Ennek ellenére 904-ben, a Fischa mellett tárgyalásra hívott Kurszán kündüt, a magyar fejedelmet és kíséretét a hivatalos vacsora végén legyilkoltatta. Ezzel robbantották ki a Pozsonyi csatához vezető háborút. amiben nem mi támadtuk meg őket, hanem ők minket.
Királyuk, IV. Lajos, 907-ben tíz év körüli fiúcska volt.
A kitűzött cél, nemzetünk kiirtása, vajon elérhető lett volna kisebb haddal? Aligha. Elérhető lett volna a zalai mocsarakban, miként hírnévre vágyó ötletelők javasolják? Netántán Pribina szláv maradékait és a bajor telepeseket akarták elkergetni a Mosaburg környéki lápokból?
*
A német sereg nem a Balaton és a Zala-környéki mocsárvilágba, hanem keletre tartott, ahol vezérei a magyar központokat sejtették. Korábban Nagy Károly és utódai meg is találták a főbb avar helyeket és rendesen ki is rabolták őket! A nép súlyos veszteséget szenvedett, de túlélte az avar állam bukását.
A Szent Wandregisilius kolostor évkönyvében, a 877. évnél, ez áll: “Lajos – I. (Jámbor) Lajos fia, Nagy Károly unokája – kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.” Az idézett mondat szerint az avarok, a hunok, és az ungarorumok, vagyis magyarok egyazon nép, amely változó nevek alatt. de folyamatosan élt a Kárpátok alatt! Árpádék 896-ban lényegében hazatértek és 907-ben, Pozsonynál ősi földjüket védték.
*
Honi nyelvrokonság- és történelem-bütykölőink egyre-másra szenvedik az igazság kemény csapásit. Ideje volna kiírni névjegyükre: bocs, hazám!


 


2019-10-30 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.