Álmagyar


A magyar nyelv elleni mai rohamok a jelek szerint lepipálják a XVIII-XIX. század latin-német-jiddis nyelvzagyának árhullámait. Sőt, az elvtársi böszmélkedést is, amiről 1983-ban volt szerencsém megírni, sőt, Isten segítségével ki is adatni az Eufémia – értsd: ’szépítő hazudozás’ – c. regényemet a szocializmus végnapjairól. Akkor a rendszer már majdnem tökéletes volt. Szinte minden le volt betonozva, már majdnem mindenkit gyökértelenítettek, igaz és egyenes szó már alig hagyta el az ajkakat. Eufémiában az őszinteség halálos bűnnek számított, a szeretet méregnek: a szavak az ellenkezőjüket jelentették. A korruptak „realitásokban gondolkodtak”, „az igazmondás kiküszöbölése óta megszűnt a hazugság.”
A szöveget az akkori kormánysajtóból csipegettem-ragasztgattam össze – másmilyen nem létezett. Ilyesfélék olvashatók a könyvben: „ideiglenesen összeomlott a lakótömb”, a tanulók „végrehajtják a kulturális törvényt a matektanáron”. „Fölvállalják a lerendezés biztosítását az állampolgárok felé.” Az írók bértollnokok lettek, Eufémia népe beleszokott a hazudozásba, a lét alatti életbe, a nyomorba, de legkivált a gyűlölködésbe, a felelőtlenségbe és a járomviselésbe. A Demokráciaelosztó szegénységpárti vezetősége rajta tartotta éber tekintetét „az események hű tükrén…”
Hoppá! 1983-ban már 2003-at, vagy éppen 2019-et éltünk? A történelem enfarkát harapdálta?
Oda jutott a top magyarság, hogy a top iparos szolgáltatását már nem végzi, nem is nyújtja, nem is teljesíti, a top cukrász nem veri a habot top termékéhez, a top bentlakás nem szállást ad, meg háromszori étkezést, hanem arról beszélünk, hogy mit biztosít a rászorulók felé. Bármit. Még a gyufát is gyulladás ellen.
Ja, mindezt a fűtéssel, világítással, takarítással együtt. Ugyanúgy, ahogy az ország sutyerákabb zöme teszi, még a ligetben andalgó párocska két fele is, midőn hovatovább lekommunikálás nélkül promóciósan top csókot biztosít – egyik fele a másik felé – korra, nemre való tekintet nélkül a szex szpíd maratoniján. Vagy viszonylatában?
A mai ménsztrím szövegelés négy transzparens toposza évtizedek óta a beszélünk, a biztosít meg a vonatkozásában és a felé. Manapság vállalat, miniszter, város, szülő, gyermek, elöl-hátul doktor rádiós meg televíziós megmondóember már nem ad, nem dolgozik, nem alszik, nem eszik, hanem egyre-másra biztosít, de nem cicának, egérnek, hanem bármit bármi felé. Tesz-vesz város népe véletlenül sem csinál egyebet. A kovács patkót biztosít a versenyló patájának vonatkozásában. A tettek és kapcsolatok megszűntek. Kaphat-e ennél durvábbat a füle közé egy magyari hallgató? A szabó nem varr ruhát, az orvos nem gyógyít, a szakács se nem süt, se nem főz; az élelmesebbje inkább pozitív tőkét kovácsol, az ápoló már nem gondozza a rábízott beteget, inkább biztosítja feléje gyógyszerezését, étkezését, meg tisztába tételét. Valahogy úgy, ahogy a tűzoltó biztosítja a tetőtéri lángok eloltása vonatkozásában a vizet, meg, ahogy a közszolgálati rádió- és tévébemondó rejtett csipesz terméket biztosít a saját orra vonatkozásában munkakezdés előtt, hogy békahangot biztosítson mikrofonjába a hallgatók felé. Vagy, ahogy a közszolgálati televízió öltöztetője aprópöttyös, a képernyőn szikrázó ruhát biztosít a műsorok szereplőinek tekintetében, hogy így promotálja őket.
Egyéb lehetőség ritkán szerepel a közszolgálati opciók között, hiszen komoly presszingről beszélünk mindkét oldal viszonylatában, mióta kifogytunk az igékből, mi magyarok, akik valaha bármilyen szót képesek voltunk megigézni. És nem csak a szép napokon, hanem a rondákon is. Latinos műveltségük ellenére őseink nem kísérleteztek anyanyelvünk indogermánosításával…
Ahogy hajdan a Rákosi-rendszer parancsára Magyar Rádió, ugyan „hazudott minden hullámhosszon”, bűneit mégis igyekezett legalább a magyar nyelv szabályainak megtartásával mérrsékelni, ma „kéjjel öli” Nyelvédesanyánkat.
Vajon miből lehet még pozitív tőkét kovácsolni a mai magyar nyelvszemét-gyárakban?
Az ún. közszolgálati nyelvszemét-kibocsátó üzemek nem véletlenül törölték el a mikrofon-engedélyt, amivel legalább saját béreseiket kordában tarthatták, ha akarták. Közröhej, hogy a képernyős alkalmazottaknak táblácskát kell tartani a kezükben, amire föl van írva, hogy most éppen milyen műsorban törik kerékbe a magyart.
Fityiszt az orrukra! A magyar nyelvet lehet mérgezni, ütni-vágni, rágalmazni, félretanítani, sarabolni, mégsem romlik el. Bármilyen fertőzést, merényletet kihever fél nemzedéknyi idő alatt. Tanúja ennek sok ezer mesénk, szólásunk és népdalunk, melyek a történelmi korok előtt keletkeztek, mégis üdék és frissek, ősbölcsességeket őriznek és ráadásul tökéletesen érthetők. Születnek ma is. A magyar beszéd a látszat ellenére sem romlik, legföljebb mi. Nyelvédesanyánk a kínzásokra kalandos és tüneményes, örökké megújuló élet-derűjével válaszol.

 


2019-11-21 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.