Az idő és a Van

Fölébredt- Még nyújtózását sem végezhette el, mert máris átvillant a tudatán, hogy édesanyja a szülőfalujában várja. Szülőfalujukban, mert éppen harminc év eltéréssel ugyanott születtek. Ráadásul az álom azzal folytatódott, hogy ébredését is álmodja, így nem tudta megállapítani, hogy édesanyja valóságosan áll-e ölelésre tárt karral a kertajtóban, vagy csak álmában. Azaz ébredés gyanánt, vagy inkább helyette egy másik álomba álmodta magát, melyben azt álmodta, hogy édesanyja várja.
– Kisfiam, kisfiam!
Talán.
Mert létezik-e boldogabb dolog, mint kitárt karral állni a kertkapuban?
Élni és várni. Kit vár így az ember? Kit vár így az, aki életének legérdemlegesebb részét ebben a helyzetben töltötte? Ha nem is testileg, mert dolgoznia kellett, főzni, a gyerekekkel vesződni, aludni valamicskét… Várni, hogy visszatérjen ő a Fölvidéki Bevonulásból, a Kárpátaljaiból, az Erdélyiből. Meg persze Bácskából, ahol durrogtak a puskák meg mindenféle fegyverek. Szenttamáson a köszöntésre nyújtott virágcsokorból pisztoly dörrent az üdvözölt magyar katona arcába…
Remélni és várni, hogy megtér Sztálin Oroszországából, a reménytelenség honából.
Az idő meg se rezzent.
Vasárnap ebéd és a könnyű szundikálás után kiültek a népek a házak előtti kispadokra – megelőzve egy sokkal későbbi művész-nemzedék utcabútor ötletét. Természetesen messze lepipálva az utódokat. Ők ugyanis társalogtak is a járókelőkkel: Jó napot! Jó napot! Kiültek? Kiültünk. Beszélgetnek? Beszélgetünk. Süt a nap? Süt bizony.
Ez a kérdezz-felelek századokon át milliószor lejátszódott vasárnaponként. A kamaszok magukban nevettek rajta, s biztonságos távolságra érve kifiguráztak az ülő, integető, beszélő utcabútorokat, akik viszont rendíthetetlenül komolyan vették magukat, mert valóban kiültek, tényleg szót váltottak, és a Nap is tisztességesen ellátta kötelességét az égen.
Édesanya a földön. „Kitárt karja” persze csak szólam. Szívében repesett, belül sóvárgott az ölelésre. Testileg valóban a kertkapuban állt, de két keze ujjbegyei egymást matatták, mintha egyik a másiknak adna át valami igen apró, de végtelenül értékes, láthatatlan ajándékot.
*
Az idő ugyan fikarcnyit sem változott néhány évtized múlva sem – fönnállása óta nem bocsátkozott kalandokba – de az emberek igen. Az elvénültek kiköltöztek a temetőbe, utódaik által nem látogatott kispadok pedig elkorhadtak, vagy tűzre kerültek, legalábbis ott, ahol még maradt kályha.
Tugga Isten, a falu még gyermek bolondja az elmúlt helyett új állandóságot teremtett. Szombat-vasárnaponként a mozi előtt cövekelt, és eszesíteni próbálta a helyi emberiséget: hátha képes tanulni a saját kárán.
*
A közönyös idő újabban kedvesük karján viháncoló alig ruhás lányokat szemlélte, meg a fiúkat, akik kezüket a szoknya korca alatt a tüzes farhúsra csempészték. Két bőr, ha találkozik! Az idő gyönyörködés helyett beérte annyival, hogy észlelte tenyerek-csípők találkozását, de mélyebben nem érdekelte az ilyesmi. Miért is érdekelte volna? Nemcsak az említett lopakodó mozdulat, hanem más sem. Semmi sem. Ami a világon előfordul, az megesett már végtelenszer. Miért is számítana erre-arra, netán úgynevezett meglepetésre, vagy bármire, ami meg fog történni? Esetleg arra, ami elmarad? Mihez képest marad el? Mi marad el? A milliárdszor milliárd bőrtalálkozás?
És mihez képest bús, sós, keserű, savanyú, fájdalmas, boldog, vagy reménytelen, netán vidám és keserves bármi?
Mihez képest édes?
Létezik ilyesmi önmagában?
Édesanya ezt nem firtatta, tudta.
Az idő számára semmi sem új vagy régi, minden egyaránt van, és kész. Nem is érzékelte léte egyhangúságát, mert ha igen, akkor odaadta volna öröklétét, ha egyetlen szempillantásra belekóstolhatott volna a tapasztalható dolgai különbözőségébe. Persze, honnan is gondolhatta volna, hogy létezne ilyesmi mindazon dolgok közt, melyek a végtelenségig sodródnak föl a nemlétből, majd le ugyanoda, újra és újra, midőn kizökkenthetetlen nyugalmában áttűnik közöttük?
A semmivel világszép öröklétében véletlenül sem találkozott. Vagy azért nem, mert semmi nincsen, sőt a Semmi sincsen? Miféle csellel bukkanhatna föl a Van-ban, amikor lényege a nincsessége?
A Van én vagyok, gondolta az idő. Kellő utánjárással megállapította, hogy tényleg nem találkozott soha a Semmivel, holott ő azóta létezik, amióta Van van.
Édesanya ezen nem gondolkodott. Kitartott.
*
Tugga a mozi előtt állva buzgón tanította a tanultakat. Megengedte, hogy bármit kérdezzenek tőle, ha előbb a kezébe tesznek egy forintot. Ekkor összezárta markát és így felelt a kérdésre: Tugga Isten! A rászedettek kacagtak, Tugga pedig nem, mert vigyázott üzletére.
*
Ezenközben történtek az idővel is sajátságos dolgok, melyek eltértek az események többségétől. Például mindenütt rögtön fölismerte, különösen lakott helyeken, esetünkben, a faluban, az élet édes illatát. Igen és bizony, mi több: naná! Magyarán nem a só, vagy a keserűség, netán a kedély hiánya mutatkozik meg benne, hanem ő maga, a méz-íz.
Hogyan került ide? Egyáltalán: honnan ugrott elő? Az édesség – talán a Napból, vagy a mindenütt sündörgő fiatalokból ömlött? Ki tudja. Az sem zárható ki, hogy valami égi lakomán egy suta angyal föllökte véletlenül a tokaji aszú pinceharmatos korsóját,és az árasztotta el a falu utcáit.
No, de létezhet-e véletlen?
Az idő ilyesmiről nem tudott.
Édesanya pedig nem hitte.
*
Vacsora és mosogatás után, amikor a Szűzanya Fia kedves tanítványa házának lapos tetején üldögélt Jánossal, és a Föltámadottra gondoltak mindketten a jeruzsálemi csillagok alatt, akkor pontosan tudta, amiben hitt: a szeretet örökkévalósága végtelenül valószínűbb a véletlennél.

 


2020-05-17 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.